|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 22 találat | lapozás: 1-22 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Konsza Samu 2004. november 1.Szókimondásáért Kónya Ádám nyugalmazott múzumigazgatót, Sepsiszentgyörgy köztiszteletben álló polgárát érte támadás. Múlt héten két alkalommal is kővel dobálták meg a képviselő Konsza Samu utcai házát, betörték szobájuk ablakát. A Kónya Ádáméval szemközti házban a Román Hírszerző Szolgálat székel, de ők nem hallottak semmit. Kónya Ádám az önkormányzat urbanisztikai bizottságának elnökeként számtalanszor felemelte szavát a törvénytelen építkezések ellen. /(vop): Agresszió Kónya Ádám ellen. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 1./2006. május 3.Sepsiszentgyörgyön Pro Urbe-díjat kapott Albert Ernő, Sylvester Lajos, Török Áron és Földes István. A mostani zavaros időben fontos a követésre méltó magatartás felmutatása. Sepsiszentgyörgyön ilyen a munkáját csendben végző Albert Ernő. Maradandót alkotott, az iskola igazgatója. Tette a dolgát a sötét korban. Feltámasztotta a Székely Mikó Kollégiumban tradicionális tanári és diákérdeklődést a folklór és a néprajzkutatás iránt. Felejthetetlen magyartanár és igazgató elődje, dr. Konsza Samu példájára rangos népköltészeti tár gyűjtője, tudora és közzétevője lett. Sepsiszentgyörgy jeles értelmiségije. /Domokos Géza: Pro Urbe-díjak: Albert Ernő. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), máj. 3./ Vannak emberek, akik egész életüket a köz, a közösség szolgálatának szentelik. Ilyen férfiú az 1934-ben született Sylvester Lajos, a csernátoni ember, aki fiatalkora óta a fejébe vette, hogy őt kötelezik szülőfaluja hagyományai, s bármilyen körülmények között is szülőföldjét, népét, nemzetét szolgálta. Korábbi falusfele, Bod Péter intelmeit tartotta szem előtt, miszerint nemzetséged ellen cselekedni nagy bűn, de annál még nagyobb, ha semmit nem teszel annak hasznára és előmenetelére. Sylvester Lajos 1968-ban került Sepsiszentgyörgyre az új megye művelődési főfelügyelőjeként. Helyreállíttatta a sepsiszentgyörgyi 1848-as emlékművet, majd Gábor Áronnak és Nicolae Balcescu román forradalmárnak, a román–magyar megbékülés hívének állíttatott szobrot a városban. Küzdött az emléktáblákért, a műemlék jellegű épületek megőrzéséért. Király Károly távozása után őt is elmozdították, a sepsiszentgyörgyi színház igazgatójává nevezték ki. Létrehívta a Sepsiszentgyörgyi Színházi Kollokviumot, és tartós kapcsolatokat épített ki magyarországi, vajdasági színházakkal. /Magyari Lajos: Pro Urbe-díjak: Sylvester Lajos. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), máj. 3./ Sepsiszentgyörgy Török Áron nyugdíjas unitárius lelkipásztort méltónak találta a Pro Urbe-díjra. Ő a legidősebb, Sepsiszentgyörgyön szolgáló lelkipásztor. Török Áron /sz. Homoródszentpál, 1925. aug. 3./ 1951-ben végezte a kolozsvári Unitárius Teológiát. Mostoha körülmények között 1954–1972 között Énlakán volt lelkész. 1973-tól pedig Sepsiszentgyörgyön. 1973-ban 1200 unitárius lelket talált a városban, 1988-ban 3500 gyülekezeti tagot adott át az őt követő lelkipásztor gondozásába. 1991-ben megkezdte a templom építését, és 1998-ban befejezték. / Incze Sándor nyug. ref. esperes: Pro Urbe-díjak: Török Áron. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), máj. 3./ Az anyanyelvű oktatás kiterjesztésekor a romániai iskolák magyar nyelvű tankönyvhiánnyal küszködtek. Azonnal érkezett a többkamionnyi, ezer meg ezer magyar tankönyv, mely egész Székelyföld, de még a csángó vidék iskoláiba is eljutott. Az iskoláknak számítógépeket, fénymásolókat, videókat, DVD-lejátszókat, iskolatáblákat, hűtőszekrényeket és sportfelszereléseket juttattak. Ennek egyik mozgatója volt a magyarországi Földes István, a Kárpát-medencében Élő Magyarokért Kiemelten Közhasznú Alapítvány elnökét. Megvalósította évente több száz árvaházi és hátrányos helyzetű gyerek támogatását és nyaraltatását, erdélyi rászoruló betegek magyarországi gyógykezeltetését, a határon túli területekkel az élő kulturális kapcsolatok érdekében anyaországi és határon túli művészek, kórusok, zenekarok utaztatását, fellépését. Fáradhatatlan Földes István elismerő díszoklevelet kapott. /Albert Álmos polgármester: Pro Urbe-díjak: Földes István. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), máj. 3./2006. október 27.Dr. Nagy Endre Székelykeresztúrtól Edelényig című első kiadásban 2004-ben megjelent könyve igen meggyőző tanúságtétel volt a kötődésről, ragaszkodásról. Könyvében említést tesz arról a folklórgyűjtő munkáról, amelyet – Konsza Samu Háromszéki magyar népköltészet című könyve hatására, példájától felbuzdulva – a székelykeresztúri gimnázium irodalomtanára, Farkas Jenő kezdeményezett 1957 őszén. A dr. Faragó József professzor útmutatásával a Fehér-Nyikó falvaiba kirajzott több mint százötven diák 200 népmesét, 11 mondát, 8 balladát, 70 népdalt, 3 halottas búcsúztatót, 1597 népszokást és babonát, 32 sírfeliratot és 1500 húsvéti öntözőverset jegyzett le. A tekintélyes anyag kéziratban maradt. 1990-ben Magyarországra áttelepült dr. Nagy Endre – a valamikori gyűjtők egyike – elhatározta, ki kell adni ezt a gyűjtést. Megjelent a Vadrózsa ága /(Székelykeresztúri diákok népköltészeti gyűjtéséből) Edelény, Sepsiszentgyörgy /a magyarországi edelényi Művelődési Központ, Könyvtár és Múzeum, valamint a sepsiszentgyörgyi Proserved Cathedra Könyvkiadó kiadásában/. A kötet hátsó borítóján a gyűjtést kezdeményező és irányító Farkas Jenő (1908–2000) életrajza olvasható. A könyv válogatás a diákok által gyűjtött anyagból: 74 népmesét, háromezernél több szólást, illetve közmondást, 1220 húsvéti locsolóverset, 110 rigmust, táncszót, csujjogatót, 14 balladát tartalmaz. /Máriás József: Vadrózsa ága. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 27./2007. szeptember 8.Féder Zoltán Sepsiszentgyörgyön a Mikó Kollégium diákjaként olyan tanáraitól tanulta meg az emberi kapcsolatok, magatartások normáit, mint Konsza Samu, Rác Gábor, Harkó József vagy Salamon Sándor. Gondolatiságuk az együttélésnek, a zsidókkal szembeni toleranciának azt az erkölcsi, etikai szellemiségét tükrözte, mely oly jellemző volt ez erdélyi, a székelyföldi világra. Ennek a toleráns szellemnek olyan háromszéki publicisták, tollforgatók adtak hangot, mint Málik József, Benedek Elek, Veress Dániel, Forró László, Beke György és Domokos Géza. Féder Zoltán Izraelben él, Zsidók Háromszéken című munkája a sepsiszentgyörgyi Charta Kiadónál látott napvilágot. Megdöbbenéssel olvasta a kezébe került Sepsiszentgyörgyön megjelenő Európai Idő című lap 2007/8. számát, amely antiszemita írásokat közölt. A lap főszerkesztője, Horváth Alpár kifejtette, hogy nem antiszemita, ,,egyetlen árva saját mondata sem szerepel az inkriminált lap oldalain”. A lap az antiszemita irodalomnak hírhedt forrásmunkájából a ,,Cion Bölcseinek Jegyzőkönyvei”-ből idézett. /Európai idők – európai gondolatok? = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 8./2011. február 9.Együttműködik az EMNT és az SZNTEgyüttműködési megállapodást írtak alá az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) sepsiszéki szervezetei. Rövid és középtávú tervek közös kivitelezésében állapodtak meg, együtt készülnek uniós pályázat benyújtására, de konzultálnak oktatási, gazdasági kérdésekben is — mondta el Jakabos Janka, az EMNT háromszéki elnöke. Segítséget nyújtanak az SZNT által kezdeményezett egymillió európai polgár aláírásának összegyűjtésében, hogy a tavaly decemberben hozott EP-döntés értelmében az Európai Parlament elé tudják terjeszteni azt a jogszabályt, amely szavatolja az európai őshonos kisebbségek önrendelkezési jogát. A megállapodás szerint az SZNT is segítheti tanácsokkal a magyar állampolgárságért folyamodókat, Sepsiszentgyörgyön a Konsza Samu utcai székházban munkatársuk az érdeklődők rendelkezésére áll — hangzott el. Gazda Zoltán, az SZNT sepsiszéki elnöke kiemelte, jó példával próbálnak elöl járni, ,,talán sikerül a két szervezet között időközben elhidegült viszonyt újramelegíteni". Szükség van az együttműködésre a közös célok érdekében, két vagy több szervezet jóval többet képes tenni, mint egyetlenegy — hangsúlyozta. Gazda Zoltán székely zászlóval ajándékozta meg az EMNT irányítóit, bízik benne, felkerül székházuk homlokzatára, és átadott egy DVD-t is a budapesti SZNT-ülés felvételével. Farkas Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2011. május 13.Elkészült az Autonómia kiskátéAutonómia kiskátét adott ki a Székely Nemzeti Tanács, a 28 oldalas füzet tartalmazza az autonómiával kapcsolatosan leggyakrabban használt fogalmak magyarázatát, közérthetõen ismerteti az SZNT dokumentumaiban is szereplõ kifejezések jelentését. Izsák Balázs, az SZNT elnöke sepsiszentgyörgyi sajtótájékoztatóján elmondta, céljuk, hogy minden székelyföldi családhoz eljusson a kiskáté, segítséget nyújtson a kiadványokban, sajtóban megjelenõ, autonómiával kapcsolatos írások megértésében. Az Autonómia kiskátét elsõként a Sepsiszéki Székely Tanács adta ki ötezer példányban a Háromszéki Közösségi Alapítvány támogatásával. Pályáztak és 2000 lejt nyertek e célra, s ezért cserébe minden sepsiszéki településre eljuttatják a kiadványt. Falvakon a lelkészekkel vették fel a kapcsolatot, de a helyi székely tanácsok elnökeinél is lehet kérni az ingyenes kiadványt. Sepsiszentgyörgyön a Konsza Samu utcai székházban juthatnak hozzá az érdeklõdõk naponta 9 és 13 óra között. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2011. szeptember 15.Negyven éve hunyt el Konsza SamuKonsza Samu 1887. december 15-én született Nagybaconban. Az elemi iskolát szülőfalujában, középiskolai tanulmányait Székelyudvarhelyen végezte, majd Budapestre ment magyar-latin szakra. Életének meghatározó időszaka volt az első világháború. Előbb Szászvárosban, 1925-től Sepsiszentgyörgyön a Székely Mikó Kollégiumban tevékenykedett tanárként és könyvtárosként. Doktori értekezése Nagybacon nyelvjárása címen 1916-ban jelent meg a Magyar Nyelvőrben. A mai néprajztudomány is úttörő elődként tiszteli. A Székely Nemzeti Múzeum tárgygyűjteményét gyarapította. Néprajzi tárgyú tanulmányai: Közmondások (1917), Káromkodás (1917), Szólások (1918), Katonadalok a székely népköltészetben (1934), Kakaslövés Apácán (1968). 1927-től diákjait Kovászna megyei népköltészeti gyűjtésre ösztönözte. A három évtized alatt öszegyűjtött anyag Háromszéki magyar népköltészet címmel látott napvilágot Marosvásárhelyen, 1957-ben. 1969-ben jelent meg az ugyanebből a gyűjtésből válogatott A szegény ember kincse című meseanyag. A Konsza Samu munkásságát meghatározó elődök Kriza János és Benedek Elek. Háromszék Krizájaként emlegették, szakmai teljesítménye ma is az erdélyi magyar folklorisztika egyik mérföldköve. Irodalmi, nyelvészeti és néprajzi munkásságát sokszínűség jellemezte. Élete során jelentős népköltészeti és tárgyi anyagot tárt fel, átfogó és gazdag gyűjteményt alkotott meg Háromszék népköltészetéből. Konsza Samu 1971. szeptember 15-én hunyt el. CSERGŐ MELINDA. Szabadság (Kolozsvár) 2012. szeptember 13.A magyar államfő kitüntetéseit vehették átAz augusztus 20-i magyar állami ünnep alkalmából a magyar köztársasági elnök nevében székely-magyar személyiségeknek adott át kitüntéseket szerdán Magyarország csíkszeredai főkonzulja, Zsigmond Barna Pál. Kitüntetéseket vettek át: - Albert Ernő, a magyar népköltészet gyűjtője és ápolója, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium nyugalmazott iskolaigazgatója, - dr. Ballók Jolán görgényüvegcsűri család- és szakorvos, - Nagy Géza, a Maros megyei Sáromberke Egyházközség nyugalmazott református lelkésze - Takács István, nyugalmazott csíkszeredai mérnök, volt jégkorongozó, a Csíkszeredai Református Egyház főgondnoka Nagy Ferencnek, a Küküllősárdi Unitárius Egyházközség lelkipásztornak, aki egészségügyi okokból nem tudott megjelenni az ünnepségen, egy későbbi időpontban fogják átadni a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést. Albert Ernő laudációja Albert Ernő a Székely Mikó Kollégium volt iskolaigazgatója, a magyar népköltészet gyűjtője és ápolója 1932. január 14-én született Csíkdánfalván. Albert Ernő Csíkkarcfalván és Csíkszeredában járt középiskolába, majd 1954-ben a Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet. Ezt követően az 1. számú líceum (volt Székely Mikó Kollégium) tanára lett Sepsiszentgyörgyön. Albert tanár úr volt az, aki feltámasztotta a Székely Mikó Kollégiumban tradicionális tanári és diákérdeklődést a folklór és a néprajzkutatás iránt. Felejthetetlen magyartanár és igazgató elődje, dr. Konsza Samu példájára rangos népköltészeti tár gyűjtője, tudora és közzétevője lett. Albert Ernő tanítványaival együtt mintegy 3000 csíki és háromszéki népballadát, illetve változatot gyűjtött össze, ezekből 425 darabot közöl Háromszéki népballadák cím alatt. A rendszerváltás után, 1998-ban megalapította az Albert Kiadót, saját munkáinak kiadására. 2006-ban a Sepsiszentgyörgy város önkormányzata Pro Urbe-díjjal tüntette ki. Albert Ernő mindig is hangsúlyozta: „a tanár órán kívül is legyen tanár.” Bár halkan, csendben végezte munkáját, nagy tervei megvalósításához mindig is megvolt az akaratereje. Iskolai és órán kívüli tanárként megvalósította azt, amit József Attila is célul tűzött ki magának: „Én egész népemet fogom/ nem középiskolás fokon/ tanítani!" Állt a helyén, tette a dolgát olyan sötét korban, amikor a kollégium történelmi nevét is elorozták. Máig emlékezik Sepsiszentgyörgy városa az általa meghonosodott rendre és fegyelemre, amely későbbi korok számára is méltó például szolgál. Albert Ernő a Székely Mikó Kollégium volt iskolaigazgatója, a magyar népköltészet gyűjtője és ápolója részére a maradandó értékeket képviselő kutatásaiért, a magyar népköltészet és folklórkincs gazdagításáért, értékeinek megőrzéséért és ápolásáért végzett munkája elismeréseként Dr. Áder János, Magyarország Köztársasági Elnöke, Magyarország augusztus 20-i állami ünnepe alkalmából, a Magyar Érdemrend Tisztikeresztje kitüntetést adományozza. * * * Dr. Ballók Jolán laudációja Dr. Ballók Jolán görgényüvegcsűri család és szakorvos 1951. január 8-án született Székelyderzsen. Dr. Ballók Jolán Székelyderzsen végezte az általános iskolát. Középfokú tanulmányait a Székelykeresztúri Unitárius Gimnáziumban folytatta, majd felvételt nyert a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemre, ahol 1977-ben orvosi oklevelet szerzett. Évfolyamelsőként abban a kiváltságban részesült, hogy a Kárpátokon túli kihelyezést elkerülve, maga választhatta meg szolgálati helyét. Így három hónapig Héjjasfalván dolgozott, majd Görgényüvegcsűrön lett a falu orvosa. 1984-ben sikeresen abszolválta a gyermekgyógyász szakorvosi vizsgát Bukarestben, majd azt követően a regáti Drobeta Turnu-Severinbe helyezték át. Ő azonban úgy döntött, hogy Görgényüvegcsűr körzeti orvosa marad. Tette ezt azért, mert gyermekének csak így biztosíthatta a magyar iskolába járást, és mert úgy érezte, kötelessége szolgálni a húszezer román alkotta közösség által körbezárt 1500 fős magyar szigetet. Dr. Ballók Jolán sokat tett a két nemzeti közösség békés egymás mellett élése érdekében, és még többet a falu magyarságának megmaradásáért. „Az életem egy örök őrködés volt. A szolgálati lakásban laktam (amely egy pici szerény lakás), és az elmúlt 33 év egy állandó készenlétet jelentett számomra” – összegzi tömören eddigi pályafutását. Egyszer megkérdezték Tőle, hogy mért tette, mi motiválta? Röviden és tömören válaszolt: „a szülőföld iránti hűség miatt.” Mikor Svájcba csábították gyermekorvosnak, nem vállalta, mert érezte, tudta, hogy neki elsősorban Erdélyben, Görgényüvegcsűrön van kötelessége, feladata. Dr. Ballók Jolán görgényüvegcsűri család és szakorvos részére több évtizedes gyógyító-betegségmegelőző tevékenysége, valamint a magyar kisebbség érdekében végzett munkája elismeréseként, Dr. Áder János, Magyarország Köztársasági elnöke, Magyarország augusztus 20-i állami ünnepe alkalmából, a Magyar Érdemrend Lovagkesztje kitüntetést adományozza. Nagy Géza laudációja Nagy Géza, a Maros megyei Sáromberki Egyházközség nyugalmazott református lelkésze, 1929. december 13-án született Nyárádszentbenedeken. Nagy Géza kolozsvári egyetemi hallgatóként kommunizmus ellenes ifjúsági szervezkedésben vett részt. A második világháború után a kommunizmus berendezkedésének első éveiben tizenkét erdélyi fiatalember arra szövetkezett, hogy a kommunista hatalmi jelképek és intézmények (például a pártház) ellen szabotázs akciókat hajtson végre és előkészítse a terepet az esetleges külföldi, amerikai beavatkozásnak, amely a polgári lakosság számára akkor lehetségesnek látszott. A szervezetről később kiderült, hogy kezdeményezője a titkosszolgálat embere volt, a célja pedig, hogy a rendszerellenes tevékenységért elítéltek között minél több magyar származású személy is legyen. 1949-ben a csoportot letartóztatták és a tagokat 3-15 év börtönbüntetésre ítélték. Nagy Géza 1949-53 között a pitesti és szamosújvári börtönben raboskodott, ahol 1951 folyamán átélte a testi és lelki kínzással alkalmazott „önleleplező-átnevelő” akció ördögi gyakorlatát, melynek lényege abban állott, hogy rabokkal kínoztattak rabokat. Nagy Géza a börtönből való szabadulása után a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet diákja lett, ahol édesapja, Nagy András tanárként dolgozott. A teológia elvégzése után a Maros megyei sáromberke egyházközösséghez hívták lelkésznek. A kommunizmus évtizedei alatt a falu közösségének lelki, szellemi vezetője volt, kitartásra, helyben maradásra buzdította a híveket. Az ifjúság nevelésére különös gondot fordított, a parókián rendszeres vallás- és énektanítás folyt, közadakozásból ifjúsági kulturális központot hozott létre. A vendégszeretetéről híres papi család házához Magyarországról, Svájcból és Hollandiából is rendszeresen érkeztek Erdélyt szerető látogatók, a szállásadás hivatalos tiltása ellenére mindig fogadta a vendégeket. Tizenkét évvel ezelőtt lépett nyugállományba, de hajdani tanítványai, hívei rendszeresen látogatják, nincs karácsony a sáromberki fiatalok kántálása nélkül. Nyugdíjba vonulását követően megírta a pitesti átnevelés akciójának módszereit. Az írás „Ha túlélted, hallgass” címmel jelent meg a kolozsvári Polis kiadónál. A kommunista ellenes ifjúsági szervezkedésről, amelyben ő is részt vett, Boros Zoltán rendezésében dokumentumfilm készült „Az átnevelés poklában” címmel. Az ötvenhatos forradalom szimbólummá vált eseményei árnyékában a korábbi tiltakozó megmozdulásokra kevés figyelem jutott az elmúlt két évtizedben, pedig Erdélyben több száz magyar és több ezer román szenvedett a börtönökben a negyvenes évek végétől, és számtalan halálos ítélet is született. Nagy Géza valamint a szervezet többi tagjai eddig nem részesültek hivatalos elismerésben. Nagy Géza, a Maros megyei Sáromberki Egyházközség nyugalmazott református lelkésze részére, több évtizedes lelkészi szolgálatáért, közösségépítő, nevelő tevékenységéért, életútja elismeréseként, Dr. Áder János, Magyarország Köztársasági elnöke, Magyarország augusztus 20-i állami ünnepe alkalmából, a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést adományozza. Takács István laudációja Takács István nyugalmazott mérnök, jégkorongozó 1930. szeptember 17-én született Csíkszeredában. Takács István a visszaemlékezések szerint már 4 éves korában korcsolyázott. Gyermekkorában nagy érdeklődéssel követte a jégkorongozók tevékenységét, különösképpen Vákár Lajost tartotta, értékelte nagyra és tekintette példaképnek. Így nem csoda, hogy már az 1946/47-es jégkorong idényben a Csíkszeredai Sport Club (CSC) tagjaként a Marosvásárhelyen megrendezett Erdély bajnokságon mint fiatal tehetséges játékos bontogatta szárnyait. Pályafutása felfelé ívelt, az időközben nevet változtató csíkszeredai csapattal, az IPEIL-lel az 1948/49-es idényben országos bajnoki címet szerzett. Ez volt az első bajnoki cím a csíkszeredai jégkorongsport történetében, és ez volt az eddigi egyedüli csíki bajnokcsapat, amelynek tagjai egytől egyig csíkiak voltak. Takács István főiskolai tanulmányait 1950 és 1954 között a kincses városban, Kolozsváron végezte, ahol kimagasló eredményekkel folytatta sportolói karrierjét. Ellenállt Mihai Flamaropol katonai csábításának (CCA) és hű maradt a diákcsapathoz, amelyet már Tudománynak (Ştiinţának) hívtak, és amely az 1953–54-es szezonban országos bajnoki címet szerzett. Tanulmányai befejeztével, az 1955–56-os idényben Takács István Császár Ferenccel együtt hazatért Csíkszeredába és fiatal mérnökként folytatta a versenysportot a város Lendület (Avântul) nevet viselő csapatában. Később az 1956–57-es idényben a csíki csapat újra nevet változtat, Termés (Recolta) lesz, de az emberi anyag – főleg a szív – ugyanaz marad. Ezt bizonyítja az a tény, hogy ezt az évadot bajnokként fejezik be. A politikai irányzat azonban sportra is rányomta bélyegét, így lett a városnak egy új csapata, melynek neve Akarat (Voinţa), ahová az úgynevezett Fások csapatának színe–javát átigazoltatták (utasították). Ezzel az új csapattal, és új vezetőséggel, az Akarattal két alkalommal sikerül elhódítani a bajnoki címet (1960-ban és 1963-ban). Takács István tehetségére, szorgalmára és eredményességére a szakszövetség vezetői is felfigyeltek, és már 1950–től tagja az országos válogatottnak. Ez a csapat, Takács Istvánnal soraiban, 1951 január 28. és február 4. közötti időszakban a Brassó–Pojánán rendezett Téli Főiskolás Világbajnokságon ezüstérmet szerzett. 1953 decemberében, a Budapesten megrendezett nemzetközi tornán súlyosan lesérült, de ez nem tántorította el a folytatástól. Sportolói karrierjét 1964-ben fejezte be. Eredményes sportpályafutásáért, érdemei nagyrabecsüléséért az országos sportvezetés előbb Sportmesteri, majd Érdemes Sportmesteri kitüntetésben részesítette, Csíkszereda város vezetősége pedig 2000-ben az Évszázad Csíki sportolója, 2008-ban pedig Pro Urbe-címet ajándékozott neki. Takács István a református egyházához alkalmas és alkalmatlan időben hű volt, büszkén felvállalta a katolikus Csíkban református voltát, nagyapja Takács Károly a Csíkszeredai Református Egyházközség lelkipásztora volt, innen jön a vallásos kötődése. Talpig úriember, amely embertípusból már egyre kevesebben vannak. Csendes, nyugodt, konfliktuskerülő ember. A helyi református egyházban több mint másfél évtizede főgondnoki tisztséget tölt be. Székelységére, magyarságára egyaránt büszke. Idős korára is megőrizte szellemi frissességét, érdeklődését, nyomon követi az országban, világban folyó eseményeket. Takács István nyugalmazott mérnök, jégkorongozó részére sportolói pályafutása, valamint a csíkszeredai református egyházi közösség érdekében végzett tevékenysége elismeréseként Dr. Áder János, Magyarország Köztársasági elnöke, Magyarország augusztus 20-i állami ünnepe alkalmából, a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést adományozza. Erdély.ma, 2013. július 11.Sikeres a Márka neve: HáromszékHárom dokumentumfilm, három hangverseny, egy helyitermék-vásár, két tanfolyam és három kiállítás valósult meg a Háromszéki Közösségi Alapítvány (HKA) által támogatott a Márka neve: Háromszék! támogatási program eredményeként. Az alapítvány a közösségi kártya használata révén az az Ujjvárossy József-alapba az elmúlt év utolsó negyedében befolyt összeg jelentős részét, harmincezer lejt fordítottak a civil és közösségi kezdeményezések támogatására. A kilenc beérkezett pályázatból ötöt fogadtak el, így finanszírozták a Bikmakk Kulturális Egyesület által szervezett X. Bikfalvi Reneszánsz Napokat, Sepsiszentgyörgyi Életfa Családsegítő Egyesület által szervezett Szörcsei Jótékonysági Majálist, a kézdivásárhelyi Zöld Nap Egyesület által készített Nemere Útja bemutató videót, a baróti Intermédia Erdővidék Egyesület által kezdeményezett Építő közösségért értékeink védelmébe projektet, és a nagybaconi Konsza Samu Egyesület Élő örökségünk a bútorfestés című pályázatát. Furus Levente, a HKA ügyvezetője arról tájékoztatott, hogy a projekteknek közel tízezer haszonélvezője volt, hasznosítható produktumok, filmek, adományok, fatárgyak készültek, erős partnerségek jöttek létre, tudatosan figyeltek a helyi erőforrásokra. A program célja is megvalósult, megfogalmazódtak az üzenetek, a giccs helyett a valós népi értékekre való odafigyelés, a tudatos vásárlói magatartás népszerűsítése, a fiatalok értékrendjének és igényszintjének emelése, oktatás, nevelés, a közösségi szellem és az önbecsülés növelése, a jó példák ereje és a tudatos jövőépítés. Bíró Blanka Krónika (Kolozsvár) 2013. október 21.Ellopták a székely zászlótEllopták a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) épületéről a székely zászlót. Gazda Zoltán, a Sepsiszéki Székely Tanács elnöke a Háromszéknek elmondta, pénteken este 11 órakor, amikor elhagyta az épületet, a zászló még a helyén volt, reggeli érkezésekor azonban már nem találta. Az eset annál is furcsább, mert a Konsza Samu utcai épülettel szemben éppen a titkosszolgálatok egy kirendeltsége működik, a zászló pedig magasra volt tűzve, csak létrára mászva lehetett eltávolítani. Gazda Zoltán legjobban azt sajnálja, hogy a kilenc évvel ezelőtt elsőként ide feltűzött lobogó az a zászló, amelyet még Kónya Ádám mutatott be. Néhány nap múlva, az SZNT tízéves születésnapján ünnepélyesen akarták kicserélni, s ezt ereklyeként őrizték volna tovább. Feljelentést nem tesz, fölösleges időtöltés lenne, a székelyek nagy menetelése előtti napokban nincs ideje a rendőrséget járni, több tíz nyilatkozatot írni, hogy majd úgyis azt a választ kapja: nem találják a tettest – mondotta. Gazda egyébként provokációként és figyelemelterelésként minősítette a zászlólopást, véleménye szerint ugyanilyen szándékkal szüntették meg a hét végén internet-hozzaférését is. Farkas Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. szeptember 9.Mintha nemzeti esküt tettünk volnaEmlékezés egykori iskolám, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium dolgában. Albert Ernő tanár úr 1954-ben friss diplomájával meg sem állott a sepsiszentgyörgyi vasútállomásig, onnan az ún. Egyes Számú Fiúlíceumig már csak gyalog a hajdani jegenyesoron, nem lévén jármű. Azaz akkor még volt egy lovas fiáker, de én úgy gondolom, a csíkdánfalvi derék tanár azt nem vette igénybe. Internátusi felügyelő tanárunk lőn, más iskolában tanított egy ideig. Ő közelített felénk, végzősök felé akkor azzal a kérdéssel, szeretnénk-e egy székely népi tánccsoportban is dolgozni? Ajaj, örömest, volt a válaszunk. A lánylíceum adott lányokat, és a tanár úr igazgatta botlábainkat jó irányba. Ez volt a kezdet. Emlék, néha sírdogálásra igazgató. Büszkék már nem vagyunk az elsőségre, inkább meghatottan gondolunk tizenhat éves önmagunkra. És könnyeket nyelve, látván a mai Mikó Kollégium együttesének hivatásos szinten rebbenő csoportját. Csak székely néptáncokat tanított a tanár úr, ha jól emlékszem. Egész estére nem tellett műsorunk, igen-igen kezdők voltunk, valóságos neandervölgyi néptáncosok a kisvárosban. 1955-ben viszont mi adtuk a tanévzáró műsor „gerincét”, hatalmas meglepetést és hálás tapsot idéztünk a közönségnek. Nekem még szónokolnom is kellet az ünnepségen. Eddig sem feledtem, még egy kis ideig nem is, az intézet aligazgatójának, Dobolyi Lászlónak nem színpadi(-as), de szeretetteljes üdvözlő, köszönő szavait az előadás után. Táncoltunk más ünnepi alkalmakkor is, voltunk falvakban is színpadon. A tánccsoportot mindig rajongva fogadták. Magyarázható ez „egyedi” voltunkkal is, de a kezdők lelkesedésével, mindent akarásával is. Akkor kezdett már mennybe menni Albert Ernő, a későbbi igazgató, a népköltési gyűjtő, a későbbi író, örök nagy tanító-tanárunk. Soha egy hangos szava nem volt senkihez, pedig a középkori kollégiumok elvadult bentlakási hagyományait vadul őrző internátus felügyelői, sőt már nagydiákjai is valóságos megalázó diktatúrát éltettek. Albert Ernő a sok pocsék gúnynév labodái között kapta – éppen magatartása, élhető szavai és szándékai révén – a Szerényke nevet. Csak a nagyot teremtők tudnak szerények maradni – nem közhely ez. A gyenge tanulók, a cingár zenészkéink is tudták és vallották mindezt. Mondhatni egyetemes, intézeten belül általános volt ez a meggyőződés, és már akkori tapasztalataim is figyelmembe igazították: a tanárok is így viszonyultak a csizmás, dús hajú fiatal tanárhoz. Ő hozta, hozatta Csíkdánfalváról, honnan is még a székely ruhákat a csoportnak. Egy alkalommal kérdezte tőlünk, tudnánk-e csizmákat szerezni valahonnan, falvainkból. Mi Uzonban laktunk, tudtam egy kedves bácsiról, hogy néha szép csizmában jár, jelentkeztem, hogy elkérem. Ideadta, vittem, de a tanár úr nagyot nevetett: Zoltán, ebbe kétszer is beleférsz, el se bírod talán... Égtem és kénytelen voltam vele nevetni. De került valahonnan, kerített mindnyájunknak lábbelit. Valamikor ’55 tavaszán Albert tanár úrnak el kellett utaznia valahová. Magához intett, és azt mondotta Páll Zsolt táncos barátom jelenlétében, hogy az internátus kulcsait rám bízza, én leszek a felügyelő, tartsunk rendet. És elbúcsúzott, kézfogással! Ez volt életem első hatalmas megbízatása, a bizalom megismerésének első alkalma. Érettségi után (17 évesen) azonnal munkába álltam. Asztalosműhelyben „képesítetlen munka”. Kenyér kellett, pénz egyetemre. Ma ez nem divat. ’56 őszén jelentkeztem Nemes Antal igazgatónál a Mikóban, és fölvettek internátusi felügyelőnek. Azért mentem oda, mert ott szinte egész nap tudtam készülni egyetemre. Be is jutottam. A tánccsoport már élt, már jobban táncoltak és többen, mint mi, akkor már vegyes volt a líceum is, gyönyörű lányokkal. Kívántam erősen a táncot, és folytattam aztán az egyetemen az első héttől kezdve. Gyermeki eszmélésem, fölserdülésem egy Kis-Küküllő menti falucskában, Bordoson történt meg velem. Ott ismertem meg a székely hagyományrendszert, a népdalkincs éltető erejét, panaszt, keservet, örömet közvetítő szerepét, ahogy az volt. Akkor csobbantam-cseppentem bele az Albert Ernő-féle rendszerezésbe és gazdagodásba. Hallatlan meghatározó ereje volt ennek a „II. osztálynak” a Mikó Kollégiumban. A Bolyai Tudományegyetem híres tánccsoportjába, az Albert Ernő helyébe jelentkeztem, és már az első hét végén ott táncoltam, közel öt éven át. A csoda ismétlődött, majd Korondon tanárként ismét, a székely táncvilág egyik fővárosában. Ezt cselekedte Ernő úr velem, velünk. Bizony, valóságos karmester volt Ő. Intett, lépnem kellett, és jó irányba. Újságíróként, költőként, regényíróként mindenütt kísért esküként ez a hitvallás: a nép, annak sorsa, művészete iránti elkötelezettség. Tanár koromban már mint költőt keresett föl Albert Ernő, írnék-e verset a Mikó nagy rektora, Csutak Vilmos emlékére? Megírtam. Aztán a nagy népköltési gyűjtő, Konsza Samu tanár úr felé terelte költői emlékezetem, s nem hiába. Már szerkesztő koromban, 1969 őszén keresett föl akkori s örökös szerénységével: vállalnám-e megírni a Székely Mikó Kollégium himnuszát, Dancs Árpád zenéjével? Úristen, ettől megrendültem. Még a derekam is didergett. De – megírtuk, éppen most 45 éve. Míg dolgoztunk, a zeneszerző, Árpi édesanyja könnyezett, és boldog volt, amikor Árpi kiáltotta: köszönjük a süteményeket, édesanyám! És szaladtunk Albert Ernő igazgató úrhoz, fogadott Csongvai aligazgatóval, vittek-ragadtak egy harmóniumhoz (!). Meghallgatták először: Ernő dermedten, másodszor könnyesen mind a négyen, aztán DA CAPO harmadjára, akkor már ujjongva. Azt sem tudtam, melyik földrészen vagyok boldogságomban. Mert akkor mind az öt földrész székely magyar volt ám. Az én iskolám himnuszát megírni...! A helyi Megyei Tükör hetilap szerkesztője valék, vittem Dali Sándor főszerkesztőnek a szöveges kottát: – ez a himnusz... Elolvasta kétszer, akkor azt kiátotta derűsen, hogy Zoli, maga megbolondult? Mondtam, nem, miért kellett volna? – Ebben az országban csak egy himnusz van, s az a párté. Szombaton megjelent az „ének”. Nagy híre a hírem lett. 1995-ben, már Pesten mondta költő barátom: minden versemet odaadnám, csak hogy az én iskolám ballagói az általam írt himnuszt énekeljék! 1985-ben a kommunista párt betiltani akarta, de legalább lefordítani románra. Nem tettük meg. Azóta minden iskolai megnyilvánuláson éneklik. És ez csöppnyi mindabból, ami az „elindíttatásunk” után történt egy irányban. Éltében értékelem Albert Ernőt. És részben azért, hadd lássák a tanárok ma is, hogy nemcsak tanítani kell, de elindítani is jó felé a fiatalokat. Írom mindezeket a másfélszáz éves Székely Mikó Kollégium ünnepe alkalmából. Czegő Zoltán, Krónika (Kolozsvár) 2014. szeptember 17.Háromszéki kalauz (A Nagybaconi medencezug és Kisbacon vidéke 15.)Látnivalóban bővelkedik ez a vidék is. Bibarcfalva Baróthoz tartozó település, a múlt század derekán fürdőhely volt borvizes stranddal és meleg kádfürdővel. A régi Borhegyi borvízforrás vizét 1880-ban már palackozták. Jelenleg két működő ásványvízpalackozó üzeme van: az egykori Baross-, később Május 1.-, jelenleg a 2-es számú egység, és egy újabb, a korszerű gépsorokkal működő 1-es számú palackozó, ahol a Bibco-ásványvizet és ásványvízzel készült üdítőket palackoznak. A Borvízpatak völgyében ősnövényi lelőhely van. Református temploma Szent László-falfestményt őriz. A Bodosi-hegy alatt mélyművelésű szénbánya működött, felette, a Várbükk nevű erdő fedte Várhegyen Tiborc várának romjait találjuk. A helységben született Bartalis Ferenc (1813–1854), a Makk-féle összeesküvés 1854-ben Sepsiszentgyörgyön kivégzett vértanúja, a szomszédos Bodosban pedig Budai József (1851–1939) a neves geológus és pomológus. Szülőházát emléktáblával jelölték meg. Bibarcfalváról piros kereszt turistajelzés mentén – a Baróti-hegység nyugati gerincén – Középajtára érünk. A Nagybacon felé tartó patakok – Köves, Kótya és Heveder – a pliocén üledékek klasszikus feltárásai, országos szinten nyilvántartott geológiai rezervációk. Nagybacon a hagyományos cserépgyártás központja. Református temploma műemlék, imaházán látható nagybaconi Nagy Vilmos emléktáblája. Temetőjében nyugszik Konsza Samu tanár, a falu szülötte, háromszéki népköltészeti gyűjtő. A falu keleti részén tör fel a Faluborvize (1), nem messze innen a Súgóborvíz (2), a Kisbaconi út mellett a Sántéri borvíz (3). A Gyerkovács patakban kénes gyógyvízforrás, a Setétpatak völgyében pedig a Kincses-barlang. Nagybaconból indul a Bodvajt és Magyarhermányt is érintő, piros ponttal jelzett turistaösvény. Kisbacon a Benedek Elek emlékét kereső gyermekek zarándokhelye. Itt van a nagy székely mesemondó emlékháza, a temetőben pedig síremléke. A falut a Csíkorra (4) és a Mitács érintésével a Likati út köti össze Alcsíkkal. A Fenyőstöve övezetében a következő borvízforrások vannak: a 2013-ban felújított Kisbaconi Rezes (5), a Kőrises I. és II. (6–7) és a Tamásné borvize (8). A Háromszék lapárusító bódéiban és a szerkesztőségben már kaphatóak a Háromszéki kalauz első fóliázott térképkockái, Kisgyörgy Zoltán 1984–85-ben a Megyei Tükör oldalain megjelent, 60 kockából álló, Hegyen-völgyön kalauz című megyetérkép-sorozatának első darabjai. A frissített, fóliázott térképvázlatokat hetente adjuk ki, de később is igényelhetőek, illetve megrendelhetőek a korábbi lapok. A fóliázott térképkockákat a 0267 351 504-es telefonon, a [email protected] e-mail címen, illetve a lapárudákban lehet megrendelni. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. október 3.Csak elvétve tanítják a székelység történetétFolyó tanévben egyetlen háromszéki iskola sem kért jóváhagyást a megyei tanfelügyelőségtől, hogy taníthassa a székelység története tantárgyat, de ott sem mindenütt oktatják, ahol tavaly választható tárgyként szerepelt az órarendben. A nagybaconi Konsza Samu Általános Iskolában „idén nem volt téma a székelység történetének oktatása, megtörténhet ellenben, hogy jövőben visszavezetjük” – tudtuk meg Baló Ervin iskolaigazgatótól. Zabolán sem tértek vissza a tantárgy oktatására, ott jelenleg informatikát tanítanak opcionális tárgyként, Pap László ellenben azt mondta, a magyarság története tanórákon a fontosabb információkat elmondja a tanár a székelységről is. Az uzoni Tatrangi Sándor Általános Iskolában csak tavalyelőtt választották a szülők a szóban forgó tantárgyat, tavaly németet és drámát tanítottak opcionálisként, idén minden osztályban más-más tárgyat választottak, s bár az iskola felajánlotta a szülőknek a székelység története oktatását, senki nem kérte – tájékoztatott Szabó Margit iskolaigazgató. A negatív példák mellett pozitívakat is találtunk. A málnási Tőkés József Általános Iskolában Zsigmond Emese történelem szakos tanár két tanévre osztotta a székelység történetét, tavaly a hetedikesekkel kezdte, idén a nyolcadikban folytatja, és szeptembertől a mostani hatodik tanulja a tananyag első részét. A málnási iskola pedagógusa szerint A székelység története című kézikönyv nem éppen a VI. és VII. osztályos diákoknak való, magasabb színvonalon írták, de használható, és nagy előnye, hogy a törzsanyagban szereplő magyarság történetével kiegészítik egymást. Az iskola tíz példányt kapott és húszat megvásárolt, jelenleg ebből a harmincból tanítja Zsigmond Emese a székelység történetét. A kézdivásárhelyi Bod Péter Tanítóképzőben sem mondtak le erről a lehetőségről, továbbra is a filológia szakos végzősök tanulják történelmünket heti egy órában – tudtuk meg Len Rita igazgatótól. A Kovászna és Hargita megye tanácsa által 2012-ben kiadott, Hermann Gusztáv Mihály történész főszerkesztésében, egy szakemberekből álló szerzőcsoport munkájaként megjelent kézikönyvet több ezer példányban nyomtatták ki két esztendővel ezelőtt, a magyar, illetve magyar tagozatos iskolák néhány példányt kaptak belőle, hogy tanítsák a hatodik és hetedik osztályban. Ellenben tíz háromszéki iskolánál, valamint kétszáz-háromszáz diáknál most sem több azok száma, akiknek órarendjében szerepel a székelység története, holott ebben a korosztályban több mint kétezren tanulnak a megye magyar osztályaiban. Mivel a kézikönyvet az oktatási minisztérium nem ismerte el tankönyvként, használatát a megyei tanfelügyelőségnek kell jóváhagynia, de annak az iskolának, amely a jóváhagyást megkapta, többet nem kell kérvényeznie. Victor Sibianu történelem szakos tanfelügyelő lapunk érdeklődésére elmondta, a régi jóváhagyások érvényben vannak, az érintett iskoláknak nem kell visszajelezniük, hogy idén is élnek-e a lehetőséggel, tanítják-e a székelység történetét, a tanfelügyelőségnek egyedül arról van tudomása, hogy folyó tanévben egyetlen iskola sem kért erre vonatkozó jóváhagyást. Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. december 4.A Mikó-ügy másfél évtizede: egy ingatlan-visszaszolgáltatás kálváriájaBő két év és tizenöt tárgyalási forduló után került pont a Mikó-ügyként elhíresült tulajdon-visszaszolgáltatási per végére. A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium épületének visszaszolgáltatása miatt indult büntetőperben a Ploiesti-i Táblabíróság három-három év felfüggesztett szabadságvesztésre enyhítette Markó Attila és Marosán Tamás alapfokon kiszabott három-három év letöltendő börtönbüntetéséről szóló ítéletét. A testület eltörölte a buzãui bíróság alapfokú ítéletének azt a részét is, amely az Erdélyi Református Egyházkerületet 1,13 millió lejes kártérítésre kötelezte, ugyanakkor megerősítette az elsőfokú határozat ama részét, amely szerint a református egyház elveszíti az ingatlan feletti tulajdonjogát. Összességében több mint tízévnyi pereskedés után jutott el a jogerős ítéletig a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó kollégium ügye. Az ingatlant – a hajdani mikós tanári lakásokkal együtt – 1999-ben sürgősségi kormányrendelet révén kapta vissza az Erdélyi Református Egyházkerület. A lakásokat a kilencvenes években megvásároló két sepsiszentgyörgyi magánszemély azonban beperelte az egyházat azzal az érveléssel, hogy az ingatlanegyüttes tulajdonjoga nem az egyházé volt, hanem a város közösségéé. A korrupcióellenes ügyosztály (DNA) vizsgálódását követően bűnügyi per lett az ügyből, amelynek alapfokú ítélete három éves letöltendő börtönbüntetéssel sújtotta a restitúciós bizottság három tagját, az ingatlan tulajdonjogát megvonta az egyháztól, és 1,1 millió lejes kártérítésre kötelezte. Az ügyet 2013. október 10-én tárgyalta a legfelsőbb bíróság, amely a ploieşti-i táblabíróság hatáskörébe utalta vissza. Lakásgazdálkodási hibák Az ügy tulajdonképpen egy tizenöt évvel ezelőtti törvény (1995/112.) kibocsátásáig vezethető vissza, amelynek értelmében az önkormányzatok – ingatlankezelő cégeik révén – eladhatták a kommunizmus idején magánszemélyektől államosított ingatlanokat. A Konsza Samu utca 14–16. szám alatti két tanári lakást 1997-ben vásárolta meg két sepsiszentgyörgyi magánszemély, mindketten bérlőkként laktak az ingatlanban. A Székely Mikó Kollégium igazgatósága ugyan hivatalos átiratban értesítette az ingatlankezelőt, miszerint a lakások az egykori Református Székely Mikó Kollégium visszaszolgáltatandó vagyonának részét képezik, de az eladást nem tudták megakadályozni. Az 1999/83-as sürgősségi kormányrendelet egy sor, korábban közösségi vagy egyházi tulajdonú ingatlan visszaszolgáltatásáról rendelkezett. Hogy kinek kell visszaadni, egy közösségen belül ki a jogos tulajdonos, arról a visszaszolgáltatási bizottságnak kellett döntenie, amelynek tagjai voltak Silviu Clim (az igazságügyi minisztérium részéről), Markó Attila államtitkár, valamint Marosán Tamás, az egyházkerület akkori jogtanácsosa. A kormányrendeletben ugyan még nem szerepelt a Mikó, de a 2000. decemberi kiegészítés már tételesen megnevezi a Mikó Kollégium épületét is. A bizottság megállapította, hogy a visszaigényelt ingatlan a református egyházkerület tulajdonát képezte. A végleges döntést 2002 májusában hozta meg a bizottság, ekkor kapta meg a határozatot az egyház, és tette meg a szükséges lépéseket a Székely Mikó Kollégiumnak az egyházkerület nevére való telekeltése érdekében. A NATO-tagságra és az Európai Unióba pályázó román állam felgyorsította a visszaszolgáltatási folyamatot. A 2000/94-es számú sürgősségi kormányrendelet alapján, kifejezetten az államosított egyházi épületek visszaszolgáltatására létrehozták a ma is létező Visszaszolgáltató Bizottságot (Comisia de Retrocedare), amelynek tagjait az aktuális kormány nevezi ki. Az egyházak ide nyújthatták be előbb csak tíz-tíz, később már számbeli korlátozás nélküli, több száz épületre vonatkozó visszaigénylési kérésüket. Az időközben életbe lépő 2002/501-es törvény lehetővé tette, hogy a korábban törvénytelen módon megszerzett ingatlanok adásvételi szerződését a jogos tulajdonos megtámadhassa. Ez alapján igényelte 2004-ben az egyház a Konsza Samu utcai tanári lakások adásvételi szerződésének törvényszéki megsemmisítését. 2006-ban végleges, megfellebbezhetetlen táblabírósági döntés szögezte le, hogy az egykori Református Székely Mikó Kollégium vagyonának tulajdonosa az Erdélyi Református Egyházkerület, és visszautalta az ügyet alapfokra az adásvételi szerződések megsemmisítése céljából. Ezt követően született meg a bérlők első feljelentése, előbb a rendőrségen, majd az ügyészségen, végül a DNA-n. A feljelentés indoklásában az szerepelt, hogy az iskolaépület az iskola kizárólagos tulajdona volt, nem az egyház pénzéből épült, hanem állami alapokból, az egyház csak felügyelte az oktatási folyamatot, ezért az iskolának kellett volna azt visszaszolgáltatni, nem pedig az egyháznak. A DNA több személy ellen vizsgálatot indított, köztük Bustya János lelkipásztor-tanár ellen, Kató Béla akkori püspökhelyettes ellen, valamint a hivatalos fordító ellen, de vádat egyikőjük ellen sem emeltek. Markó Attila, Silviu Clim és Marosán Tamás ellen eredetileg okirathamisítás, később szolgálati visszaélés címén emeltek vádat, mivel bizottsági tagként tudniuk kellett volna, hogy az ingatlan nem az egyházé, mégis pozitív döntést hoztak. A DNA megállapította az érintett három bizottsági személy vétkességét, így bűnvádi eljárás indult ellenük. Kié az iskola? Perektől és kivizsgálásoktól eltekintve az ügy lényege, hogy ki a tulajdonos. A rendelkezésre álló dokumentumok szerint az egyház. Ezt az állapotot támasztja alá az a minisztériumi engedély is, amelyet Constantin I. Anghelescu oktatásügyi miniszter bocsátott ki (1928/81.). Ebben a Mikó Kollégiumról a következő szerepel: aceastã şcoalã este proprietatea Eparhiei Reformate din Ardeal (ez az iskola az Erdélyi Református Egyházkerület tulajdona). Az engedély 1928. augusztus 8-án megjelent a Hivatalos Közlönyben is. Az egyházi tulajdont látszik bizonyítani egy másik irat is, a magyar nyelvű telekkönyvi kivonat: sepsiszentgyörgyi ev. ref. székely Mikó Kollégium (az ev. ref. azt jelenti, hogy evangélium szerinti református, ezt a 19. században mindenhol így használták, az egyházi törvényekben, még a kommunista időkben is – szerk. megj.). Számos további korabeli dokumentum is arról tanúskodik, hogy a 19. század második felében alapított iskolát a reformátusok hozták létre. Az egyházkerület jogászai által az egyik tárgyalásra a 19. századi törvények, dokumentumok alapján összeállított román nyelvű magyarázat szerint az iskolát a „Rikán belüli Kommunitás” hozta létre, amely a háromszéki egyházmegyék közös szervezete volt, és a háromszéki református egyház képviselőiből állt (a három esperes, küldöttek és jegyzők). Ezt a közösséget már a 17. századi fejedelmi rendeletek is önálló egyházi közösségként ismerték el. A kollégium épületének nyugati szárnyát a háromszéki református egyházközségek építtették saját költségen, a déli szárny ugyancsak a „Rikán belüli Kommunitás” támogatásával épült fel egy város által az egyháznak adományozott telken, valamint a közösség saját telkén. Az építkezés költségeit részvények kibocsátásával, adományokból és állami támogatással sikerült végül előteremteni. A sepsiszentgyörgyi kollégium a 19. század második felétől az 1948-as államosításig az Erdélyi Református Egyházkerület iskolájaként működött önálló oktatási központként, önálló vagyonkezelési joggal. Az államosítási rendelkezés nyomán született iratban (Decret nr. 176/2. aug. 1948) az iskola a következőképpen szerepel: Liceul reformat bãieþi din Sf. Gheorghe, al. Bis. Ref. A dokumentum felsorolja az iskola vagyonát képező ingatlanokat – köztük a tanári lakásokat is –, azonosíthatóan, pontos címmel és házszámmal ellátva. Az adásvételi szerződések megsemmisítése érdekében az egyházkerület által 2004-ben elindított jogi procedúra leállt, az indoklás szerint a büntetőjogi perek lezárása előtt az adásvételi szerződéseket sem semmisíthetik meg véglegesen. Fordulat, tiltakozás A DNA kivizsgálása megállapította, hogy az egykori restitúciós bizottság három tagja törvénytelenséget követett el, és nagy értékben elkövetett hivatali visszaélés címén emelt vádat. Az ügy sokak számára váratlan, nagy felháborodást okozó fordulatot vett: 2012-ben a buzãui bíróság első fokú ítélete szerint hivatali visszaélés miatt három-három év börtönbüntetésre ítélték a per három vádlottját. Míg azonban a két magyar vádlott (Marosán Tamás és Markó Attila) esetében letöltendő börtönbüntetést szabtak ki, a bizottság román tagja (Silviu Clim) ellen csupán felfüggesztettet. A bírói ítélet érvénytelennek nyilvánította a visszaszolgáltatási iratot, és elrendelte, hogy töröljék az Erdélyi Református Egyházkerületet, mint tulajdonost a telekkönyvből. A bírósági ítélet megállapítja, hogy a vádlottak a sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatalt károsították meg, holott a per folyamán a hivatal jelezte: nem tart igényt az épületre, mert az a református egyházé volt. Vonal alatt, vonal felett „Szögezzük le mindjárt az elején: a törvény úgy szól, hogy annak kell visszaszolgáltatni az ingatlant, akitől 1948-ban a román állam elkobozta az államosítás idején. A szentgyörgyi Mikó Kollégium a református egyház tulajdona volt, tehát neki kellett visszaadni” – állítja Pap Géza, az Erdélyi Református Egyházkerület volt püspöke. Ezt a gondolatot támasztja alá Sipos Gábor egyházkerületi levéltáros is, aki a következőképpen fogalmaz: az államosított egyházi ingatlanok tulajdonjoga a telekkönyvi betétlapból deríthető ki, a birtoklapon az utolsó bejegyzés után vonalat húztak, ott szerepel a „naþionalizat în favoarea Statului Român” szövegrész. Amely tulajdonos a vonal felett szerepel, az jogosult a visszaszolgáltatásra. A telekkönyvben rögzített tulajdonjogot nem befolyásolja, hogy az ingatlan építéséhez-fejlesztéséhez ki járult hozzá anyagi eszközökkel. A bírósági döntés következtében mindenki megmozdult, az egyház 2012. szeptember elsejére tiltakozó megmozdulást szervezett, amelyre Erdély valamennyi szegletéből érkeztek tüntetők. Az Igazság Napján a Székely Mikó Kollégium épületén hatalmas transzparensekre a református egyház tulajdonjogát igazoló dokumentumokból származó idézetek kerültek: 1928-ból a román oktatási működési engedélye, amelyben az egyház szerepel tulajdonosként, valamint az 1948-as államosítási törvény, amely szerint a kollégium épületét a református egyháztól vették el. A tiltakozó nagygyűlés alkalmával több egyházi vezető és politikus is felszólalt. Az ügyet közben Buzãuból a ploieşti-i ítélőtáblára helyezték, a per azonban innen is tovább került. A 2012-es parlamenti választásokat követően ugyanis Markó Attila az RMDSZ színeiben képviselői mandátumot szerzett, így a folyamatban levő ügyet kötelező módon a bukaresti legfelsőbb bíróságnak kellett tárgyalnia. A testület azonban úgy döntött: nem illetékes az ügyben, ezért az egészet visszautalta a ploieşti-i ítélőtáblára, ahol rengeteg halasztást követően 2014. november 26-án hirdettek ítéletet. Somogyi Botond Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2015. május 27.A hős honvédekre emlékeztek NagybaconbanAlig múltak el 1989 decemberének történései, a nagybaconiak már megemlékezésre készültek. Volt is miért készülődniük: a két világháborúban 147 falustársuk veszett oda, ám áldozatvállalásukért soha köszönetet nem mondhattak. Az első rendezvényeken még sok olyan hadfi vett részt, aki átélte a háború borzalmát, ám időközben sokan nyugodni tértek, mára hírmondónak alig hatan maradtak. A kevésnek is fogytán az ereje: Mokán Ferenc, Baló András, Kiss Árpád, Virág Mihály, Nagy B. Sándor és Nagy Máthé Árpád közül már csak az előbbi négynek engedte egészsége, hogy részt vegyen a rendszeresen pünkösd másodnapján tartott főhajtáson. Hetven esztendővel a világégés lezárulta után szülőfalujuk tapssal jutalmazta kiállásukat. A református templomban Molnár Sándor lelkipásztor János evangéliumából vett igére alapozott prédikációjában a haszontalan háborúkról beszélt: mindegyiket az igazságosság nevében indítják, ám nem számolnak azzal, hogy mennyi szenvedést okoz. Feladatunk – mondotta a tiszteletes –, hogy az igazságot a mindennapokban keressük, s ha tehetjük, cselekedjünk úgy, hogy az ellenségeskedésnek elejét vegyük. A Kós Károly tervezte református kultúrház falán elhelyezett Nagybaczoni Nagy Vilmos-emlékplakettnél a Történelmi Vitézi Rend nevében Dimény János, a Baróti Szabó Dávid Középiskola igazgatója mondott beszédet. Szólt az Erdővidékről származó kilenc – köztük hat Bacon községi – tábornokról, majd a székelyek szabadsághoz való ragaszkodását emelte ki: ha van Európában olyan népcsoport, amely megérdemli, hogy sorsát saját kezében tartsa és jövőjéről döntsön, az évszázadokon keresztül a határokat védő székely nép az. A felújított központi parkban Simon András polgármester a veteránok példamutató kitartásáról beszélt, s arra kérte az egybegyűlteket, a hazájukért és népükért vérüket hullajtókra egy perc néma csenddel emlékezzenek. Nagy Kinga Sarolta történelem szakos tanár a falu háborús vesztességeit vette számba: nincs olyan család, amely valamilyen módon ne lett volna érintett – mondotta. A hősök napjának egyik első szervezője, a falut harminc esztendeig református lelkészként szolgáló Bereczki László a megemlékezés fontosságát emelte ki, s az utókort adósnak mondotta, amiért sem a harcokban elesett, sem a hazatért honvédeknek évtizedekig nem adóztak. Az eseményen fellépett a nagybaconi fúvószenekar, a nyugdíjasklub Őszi Csokor Dalköre, a Benedek Elek Művelődési Egyesület Dalköre, a Konsza Samu Gimnázium xilofoncsoportja, szavalt Lakatos Ágnes, Bardocz Boglárka, Bartha Imre, Molnár Erzsébet, énekelt Szabó Tamara. Hecser László Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. április 16.Az Istennel még magyarul beszélünk (Születésnapi beszélgetés a Magyar Művészetért Alapítvány Életműdíjával kitüntetett 80 éves Gazda József íróval, művészettörténésszel)– Múlt héten 80. születésnapja egybeesett a Csoma-napokkal, mely rendezvénysorozatnak Ön az életre hívója, lelke. Kérem, foglalja össze a Csoma-kutatás magyarságerősítő szellemi kisugárzásának lényegét. – Számtalanszor elmondtam: nem vagyok Csoma-kutató. Őt és emléke ápolását a sors – 1964 óta szülőfalujától alig három kilométerre élek – tette feladatommá. Létre kellett hozni a Kőrösi Csoma Sándor nevével fémjelzett egyesületet, amit 1990-ben – három hónappal a változás után – megtettünk. És az év áprilisában megrendeztük az első Kőrösi Csoma Sándor Napokat. Idén került sor a 27.-re! Minden alkalommal tudományos ülést is tartunk. Akkori rendezvényünkre három, a mostanira 38 tudós-kutató jelentkezett. Idén, az április 7-én megnyílt tárlaton 76 képzőművész vett részt alkotásaival. A tudományos ülések anyagát mindig kötetben is kiadjuk. Soron a 22. kötet megjelenése: Kőrösi Csoma Sándor – nyomok az időben címmel, melyben 44 tanulmány szerepel 714 oldalon. – Az Emlékek Ázsiája: őseink földjén című kötet azt sugallja, hogy őseink Ázsiából erednek, ott kell keresnünk a gyökereket. – Az I. és II. világháborút járt, messzi keletre sodródott hadifoglyok egybehangzó emlékeként bennünket ott, Távol-Keleten – a jelenlegi tudományosság álláspontjával ellentétben, mely az Uralban véli megtalálni az őshazát – mint testvérnépet tartanak számon, és tudnak is rólunk. A magyarság őseredete belevész a messzi időkbe, minden, ami ennek az eredetnek a rejtélyét keresi, csak tapogatózás. Nem értek egyet azzal az állásponttal, hogy aki nem a Hunfalvy és Budenz megjelölte úton tapogatózik, eltévedt lovas lenne. Olvastam egy dolgozatot a tulipánról. Eszerint az 1500-as években bukkant fel a tulipán szó, azelőtt nem ismerték. Se tulipán, se szó! Ezt a fajta óvatos és precízen pontos múltba tekintést nem tudom elfogadni. Keressetek, kutassatok! – mondta-írta hajdanán Kőrösi Csoma Sándor. Valóban: keresnünk kell önmagunkat… Ha nem keressük, úgy sodor el bennünket az idő, mint öntudat nélküli népmasszát, amelyet saját léte titka sem érdekel… – Így született meg 280 magnószalag s az Így tudom, így mondom néprajzi kötet, amelynek eszmei értéke felbecsülhetetlen. – Talán még több is 280-nál, mert sohasem kerül bele minden a könyvbe. Ha egy adott íráshoz a meglévő anyagom 20–25 százalékát fel tudom használni, az jó arány. Egyébként szalagjaim kordokumentumok lehetnének, ha érdekelnék – mondjam így – a nemzetet. Szívesen átadnám digitalizálás végett. – Ez volt az első sikerkötete, amelyet Domokos Géza igazgatása idején, 1980-ban adott ki a Kriterion. – A nyitás szándéka... én nem tartoztam a sikeres szerzők közé. Az elkövetkezőkben, ’82-től ’89-ig nem jelent meg a Mindennek mestere kézirat, bár Domokos Géza mindig megmutatta a kiadói tervet, amelyben benne volt, csak áthúzva ceruzával… – Az Istennel még magyarul beszélünk című kötete a Kárpát-medencei szórványokban gyűjtött emlékező-történelem anyagot tartalmaz. – Olyan nép vagyunk, mely elpusztításra jelöltetett, de ezer év alatt még nem sikerült elpusztítani. Az erő viszont dolgozik, nem adja meg magát. A nemzet élni akarása feszül szembe vele. Ez kettős folyamat: egyrészt a sodró idő, az időket meglovagoló erő, másrészt az idő sodrásának még ellenálló nemzet. Ezt a folyamatot – mely létezik, egyszerre őröl és erősít – kellett megírnom ebben a könyvemben. A címet egy mezőségi asszony – aki egyetlen és utolsó magyarként élt falujában – mondta magnómra, arra a kérdésre válaszolva, hogy ugyan bizony kivel tud még magyarul beszélgetni. Az Istennel – jött a számomra megdöbbentő válasz… Ezt a döbbenetet s a mögötte levő, örökké őrlő-zakatoló és el is nyelő folyamat szomorúságát kellett megörökítenem a könyvben. – Művészportrékat, jeles képzőművészek (Nagy Imre, Gyárfás Jenő, Nagy Albert…) monográfiáit írta a 70-es, 80-as évek elején, amelyek által bepillantást nyertünk a nagy művészek alkotó- és magánéletébe... – Tulajdonképpen ezek a kapcsolatok sodortak a művészi élet közelébe… Nagy Albert, Nagy Imre, Mohi Sándor, Szervátiusz Jenő, Dési Incze János, Bene József – és sorolhatnék még többtucatnyi nevet – barátjuknak fogadtak, művészi pályájuk alakulásának egész közeli szemlélője lettem. Akkortájt épp engedett egy picit a szocreál szorítása. Egyszer Szervátiusz Jenő bácsit épp akkor látogattam meg, amikor egy fürdőruhás nőszobráról faragta le a fürdőruhát, s megjegyezte: lefaragom róla a szocialista realizmust. Én olvastam fel műtermében Juhász Ferenc A szarvassá változott fiúk kiáltozása a titkok kapujából című csodálatos költeményét, amely szerepet játszott gyönyörű domborműve, a Cantata profana megszületésében. Mohi elpanaszolta, hogy micsoda megpróbáltatást okozott neki diákjai előtt, hogy munkáját kizsűrizték a kiállításokról. Nagy Imre beszámolt a marosvásárhelyi cukorgyárban töltött éveiről, küzdelmeiről, amikor úgy próbálta „tanulni” a szocialista realizmust, hogy munkásarcokat, munkajelenetek százait vetette papírra. Nagy Albert elmesélte, hogy Falusi Diogenész című képét látva az egyik látogató odament hozzá, s megkérdezte: mit akarsz ezzel a kulákkal? Én akkor éltem a szörnyű kort: ’56 vérbe fojtását, de valahol büszke voltam, hogy megnyíltak előttem a kor titkai, s láttam, hogy ezek a nagy alkotók miként vívják küzdelmüket művészetük tisztaságának megőrzéséért. – 1994-ben jelent meg a Kriterion és a budapesti Püski Kiadó közös gondozásában a kivételes emberi és erkölcsi tartással felvértezett felesége, Gazdáné Olosz Ella szakmai munkáját bemutató monográfia, amely szinte napok alatt elfogyott. – 2013-ban gyermekeim áldozatos hozzájárulásával (is) bővített változatban, mintegy 12–13 tanulmánnyal és egyéb, róla szóló írásaimmal kiegészítve újra megjelent a könyv. Németh Júlia ezt írta: ha tehetném, az Év könyvének ajánlanám… – Egyébként, ha már itt tartunk: mi lett a sorsa a hatalmas anyagi és szellemi értéket képviselő Gazdáné Olosz Ella-hagyatéknak? – Egy szelete – épp húsz évvel halála után – a Kovászna város által létrehozott Gazdáné Olosz Ella Galériában, a városi művelődési házban szemlélhető meg. Más része a gyerekeknél és itthon, a családi házban van. De gyakran jönnek meghívások tárlatokra; ma vitték el 22 munkáját egy kolozsvári kiállításra… Halála óta kb. 15 kiállítása volt a Kárpát-hazában. Várom, mikor kerülhetnek ki a munkák – melyek hitem szerint megmutatják korunk arcát, lelkét – a nagyvilágba is. – Nagy port kavart, hogy 2006-ban nem vette át a Gyurcsány-kormány kitüntetését, ám öt évvel később, 2011-ben már az akkori kormánytól elfogadta… Mivel indokolja ezt most, tíz évvel a történtek után? – Nem úgy éltem meg, mint aki valami derék dolgot cselekszik. Nem tudtam még azt sem, hogy kik akarnak kitüntetni; a bukaresti magyar nagykövetségtől kaptam egy értesítést, hogy: Önt kitüntetjük. Az óvatosság íratta meg velem a választ: amennyiben ehhez a jelenlegi magyar kormánynak valamilyen köze lenne, erkölcsi okokból nem fogadhatom el. Ezzel – részemről – a pont odakerült a mondat végére. Hogy 2011-ben elfogadtam, azzal magyarázható, hogy más kormány volt, nem a hazáját áruba bocsátó „megbízott” ember volt a kormányfő, aki arra buzdította a magyar állampolgárokat – nem a nemzetet –, hogy bennünket, a hazánktól megfosztottakat tagadjanak meg. Még most is undort érzek, ha arra gondolok, hogy ettől az embertől fogadtam volna el a kitüntetést… – Térjünk vissza gyermek- és ifjúsági éveihez. Kézdivásárhelyen született 1936. április 8-án. – Olyan édesanya szült, akinek mindent köszönhetek. Azt is, hogy érző, azt is, hogy gondolkodó, s azt is, hogy szeretni is tudó ember lettem. S hogy életem minden pillanatában tudtam, hová tartozom. A család hatása mellett a Székely Mikó Kollégiumban dr. Konsza Samu, Rác Gábor, Salamon Sándor tanáraim meg Csutak Vilmos szelleme – amely akkor még élt – ruhát szabott nekünk, amelybe bele kellett nőnünk! S bár a szörnyű kor azt kívánta, hogy tucatemberekké neveljenek bennünket, akik nem tudjuk felmérni helyzetünket, nem érzünk semmit abból, amit nevezzünk így: nemzeti méltóság, népedre, kultúrádra való büszkeség – ők mégis belénk csempészték ezt... – Sepsiszentgyörgy után következett Kolozsvár. Hogyan emlékszik egyetemi éveire? – Mint embert faragó évekre. Egyszer marxizmusórán megállt a kezemben a toll. Mennyi marhaságot mond ez az előadó elvtársnő! Még a nevére is emlékszem: Deleheanunénak hívták ezt az „eszme-papagájt”. Neki is köszönhetem, hogy tanáraim szavaihoz kritikusan viszonyuló, szelektív gondolkodású ember lehettem, s hálát adok azoknak az éveknek, hogy megtaláltam a magam útját. S valódi útmutatókat, szövetségeseket is megismerhettem közöttük. Egy bizonyosfajta gerinc akkor is volt az emberekben vagy azok egy részében… – Előbb Székelykocsárdon tanított magyar nyelv és irodalmat, később a nagy hírű Bethlen Kollégiumnak volt a tanára, majd Kovászna következett. 1975-től diákok által játszott Tamási-darabokkal járták a falvakat. – Nem felejtem, ’75-ben egyik osztályom tanulói valósággal kicsikarták belőlem: tanítsak nekik színdarabot. Addig is rendeztem felnőtteknek – már Székelykocsárdon is –, aztán tanulóknak, de az úgynevezett falujáró diákszínpad így jött létre. S azon a kapun valóban beléptünk! A díszkíséret – mely a háttérben követett bennünket útjainkon, s küldte rólunk a jelentéseket – végezte ugyan dolgát, de mi is tudtuk végezni a magunkét. Még akkor is, ha egy-egy megye (pl. Szilágy) kiutasított, nem engedte a párt, hogy plakátunkat újranyomtassuk. Fiaimat gyötörték a katonaságnál: „Tudjuk, ki az apád! Románellenes színdarabjaival járja az országot”, mire a fiam: „Ez szemenszedett hazugság, mert apám egyetlen színdarabot sem írt”, és így tovább… De átéltük, s megértük ’89-et, amikor az egész Kárpát-medencében, az összes utódállamban turnézhattunk… – Szeret utazni. Milyen emlékei vannak barangolásairól? – Sokfelé, több mint 40 országban jártam, Antarktisz kivételével minden kontinensen, mindig célzatos, anyaggyűjtő szándékkal. Ezres nagyságrendben rögzítettem magnószalagra beszélgetéseket a világban szétszórt magyarokkal, ez alapján írt könyveim őrzik utazásaim emlékét. Mindig kevés pénzzel jártunk, s amikor – hogy emléket is idézzek – lábunkat Velencében a Canale Grande szegélykövein ülve lógattuk le, s néztük a vízen úszó fényes gondolákat, gazdag emberek világát, sohasem arra gondoltunk, hogy nekik milyen jó lehet, hanem arra: nekünk milyen jó, hogy itt lehetünk... Hogy láthatunk, tapasztalhatunk, hogy megnyílhatott előttünk is a világ. Igazi életveszélyben egyszer voltunk néhai feleségemmel. Az afganisztáni Heratból helyi autóbusszal, mint egyetlen európaiaknak, a csupa turbános utastárs között kellett eljutnunk a határ túlsó oldalára. Jó kétórányit a lázadó felkelők területén haladtunk, akik a szovjet rendszert meghonosítani akaró kommunista államfő ellen vették fel a harcot. Az utolsó ellenőrzést végző katonák megjósolták: ha minket felfedeznek, agyon fognak lőni, mint az aznap reggeli busz turistautasait. Az emberség mentett meg! Minden ablakon behúzták a függönyöket, a szélvédő ablakból való belátást pedig a kalauz fiú azzal akadályozta, hogy testével fedezett-álcázott minket, hogy lehetőleg ne fedezzenek fel kintről. Soha nem felejtem el a képet: amikor kiértünk a számunkra életveszélyes zónából, mint a párduc, úgy ugrott fel a fiú, elhúzta a függönyöket, s minket megölelve boldogan mondta: Testvérek, megmenekültetek! – Több díjban részesült, melyikre a legbüszkébb? – Egyszer a Bethlen Gábor-díjat (1994-ben kaptam) nekem ítélő bizottság egyik tagja, jó másfél évtized múltán, szóvá tette, hogy miért nem írom be életrajzaimba a díjakat, köztük az ő díjukat is, amelyet nagy megbecsüléssel adtak nekem. Azt válaszoltam, hogy amit teszek, nem a díjakért teszem… Távol áll egyéniségemtől, hogy én velük dicsekedjem. – Nos, lehetséges, hogy tőlünk értesül: lapzártakor érkezett a Háromszék szerkesztőségébe az örömhír: a Magyar Művészetért Alapítvány kuratóriuma 2016-os életműdíját tegnap Önnek ítélte oda. Gratulálunk! SZÉKELY FERENC Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. május 17.Nagybacon nem felejtPünkösd hétfőjén huszonhatodik alkalommal emlékeztek a nagybaconiak arra a 147 egykori falustársukra, akik a világháborúkban életüket áldozták a haza védelmében. A felszólalók arra kérték a Fennvalót, ne engedje, hogy megismétlődjenek a közösségek számára ily fájdalmas események. Az istentiszteletet követően a református imaház falán elhelyezett Nagybaczoni Nagy Vilmos-emléktáblánál az egykori honvédelmi miniszter családjával kapcsolatot ápoló, az emléktábla elkészítését szorgalmazó Dimény Olga szólalt fel. Szólt a vezérezredes életútjának főbb állomásairól, méltatta emberi nagyságát, kiemelte az országegyesítő csapatokat vezető katonai erényeit, majd arról a korszakról beszélt, amikor merészség kellett ahhoz, hogy valaki ember maradhasson az embertelenségben. A koszorúzást követően a helyi fúvósok zenéje mellett a megemlékezők a rossz idő miatt nem a főtéri emlékművekhez, hanem a kultúrházba vonultak. Simon András polgármester a két világháború nemzetünket és országunkat kicsinyebbé tevő hatásáról beszélt. Mint mondotta, a nagybaconiak igencsak kivették részüket a világégések ütközeteiből, ezt példázza, hogy az emlékművekre 147 nevet véstek fel, majd a múltidézés fontosságát hangsúlyozta: az ilyen alkalmak segítik a hozzátartozók megnyugvását, a fiatal nemzedék pedig történelmet és hazaszeretet tanul. Mihály Réka a közösséget ért fájdalmat állította beszéde központjába. Mint mondotta, mindenkinek volt vesztesége, mindenkinek volt halottja, érthető tehát, hogy amikor alkalmuk adódott, nyomban nekifogtak az emlékművek felállításának: „Mindenszentek estéjén virágerdő és gyertyák százai borítják; ide mindenki eljön kegyeletét leróni, hiszen aligha van olyan család, amelynek valamelyik őse ne veszett volna oda.” Simon András polgármester felköszöntötte a honvédő harcokban részt vevő és a mostani eseményen jelen levő Virág Mihályt, Baló Andrást és Mokán Ferencet, a gyengélkedő és ezért a megemlékezésről távol maradó id. Kiss Árpádnak és Nagy B. Sándornak erőt és egészséget kívánt. Az ünnepi műsoron felléptek a Konsza Samu Általános Iskola II. osztályos tanulói, a Benedek Elek Művelődési Egyesület kórusa, a Pásztortűz néptánccsoport készülőben levő táncszínházi produkciója részletét adta elő. Áldást mondott Molnár Sándor helybeli református lelkész. Hecser László Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. június 17.Tőkés Istvánra emlékeztekHosszú időn keresztül nemcsak úgy tartottuk számon dr. Tőkés István teológiai professzort, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökhelyettesét, a Református Szemle szerkesztőjét, mint iskolánk neves egykori diákját, hanem úgy is, mint a Székely Mikó Kollégium legidősebb élő véndiákját – emlékezett Csikós Júlia mikós könyvtáros az idén januárban százesztendős korában elhunyt Tőkés Istvánra az iskolában tegnap tartott emlékünnepségen. A Székely Mikó Kollégium kazettás mennyezetű, régi dísztermében Csikós Júlia szólt az adományozó Tőkés Istvánról, aki 2008-ban egykori osztálytársai, évfolyamtársai közül egyedüliként jelentette az iskolának, hogy hetvenöt esztendővel ezelőtt végzett a Mikóban, és egykori tanárai emlékére saját könyveit ajándékozta alma materének. Hálás tanítványi tisztelettel és szeretettel – írta be a kötetekbe, amelyekkel olyan neves oktatóira emlékezett, mint Andrási Tivadar, Bágya András, Benedek Károly, Csutak Vilmos, Debreczy Sándor, Demeter Béla, Demény Zoltán, Döme Bálint, Felszeghi István, Gödri Ferenc, Konsza Samu, Szász Béla, Tunyogi Csapó Endre, Boga Lajos, valamint a korábban elhunyt Péter Mózes és László József. A névsor önmaga mikós történelem, miként Tőkés István élete is, akiről Kondor Ágota iskolaigazgató azt mondta, abban a korban volt diák, amikor az egyház, az egyházi iskolák, a Székely Mikó Kollégium is a megmaradásért küzdöttek, és azt a meggyőződést vitte magával a Mikóból, hogy a tudást és a talentumokat azért kapta a Fennvalótól, hogy azt kamatoztassa, használja. Tőkés István lelkészként olyan korban keltett reményt, vigaszt, bátorítást az emberek lelkében, amikor kevesen merték ezt megtenni – mondotta. Tőkés István Málnáson született 1916. augusztus 8-án, az iskolát szülőfalujában és a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban végezte, de Brassóban kellett érettségiznie román bizottság előtt, mert abban az időben a Mikónak nem adták meg a hatóságok a nyilvánossági jogot. Kondor Ágota ismertette a teológiai professzor, püspökhelyettes, az 1989-ben szolgálatától megfosztott Tőkés István életét, majd az iskola díszes lépcsőfeljárójában berendezett fényképes panteonban, amely az iskola neves tanárainak, növendékeinek állít emléket, a megbecsülés jeléül elhelyezték Tőkés István fényképét. A megemlékezésen verset mondott Kozsokár Hanna, énekelt Márkosi Lili és Steckbauer-Hanzi Réka, Tőkés István emlékezetét és az emlékezőket megáldotta Mátyás István angyalosi református lelkipásztor, egyházmegyei főjegyző. Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. július 16.Fúvószenétől hangos NagybaconA tavaly első ízben Nagybaconban megszervezett fúvóstábor igencsak sikeres volt, nem fért hát kétség, folytatása következik. A héten közel nyolcvan 9–17 év közötti, Gidófalváról, Székelyzsomborról, Erdőfüléből, Barótról érkező, no meg nagybaconi, magyarhermányi és szárazajtai gyermek kottaolvasást, hangszerkezelést és -karbantartást tanul, valamint napi több órát gyakorol. A szervezők abban bíznak, a tábor hatásosan hozzájárul, hogy Erdővidék és környéke fúvósélete megerősödjön, felfrissüljön. Az oktatás hangszerek szerinti csoportokban folyik. A mezőfényi Czier Zsolt a mélyrezesekkel, a gidófalvi Sándor Sándor és a mikóújfalusi Sorbán Miklós a trombitásokkal, Sorbán Beáta a fuvolásokkal, a nagybaconi Benedek Ildikó a klarinétosokkal és Vágási István a szaxofonosokkal és klarinétosokkal foglalkozik, de alkalom van a közös zenélésre is. Kell is az, hiszen Nagybacon vendégszeretetét – szállást a helyi közbirtokosság biztosít, tantermeit és udvarát rendelkezésükre a Konsza Samu Általános Iskola bocsátotta – modern dalok feldolgozásával és klasszikus szerzők darabjainak főtéri előadásával hálálják meg, a siker érdekében pedig készülni kell. „Nagyon lelkesek a gyermekek, készek a lehető legtöbbet tanulni, s kihozni magukból. Úgy látom, lesz, akivel az ősz folyamán létrehozzuk az egyesített erdővidéki zenekart. Azt tervezzük ugyanis, a szeptember, október folyamán indított karnagyképző tanfolyamunkkal egy időben a három baconi, illetve baróti csoportunkból hatvan-hetven fiatal bevonásával létrehozunk valami újat, s talán valami különlegeset” – nyilatkozta Vágási István. Hecser László Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. július 16.Dr. Csulak Samu /1883–1958/ (Orvosainkra emlékezünk)Ha a Sepsiszentgyörgyre érkező vendég Kós Károly tervezte épületek után érdeklődik, akkor a Székely Nemzeti Múzeum, a volt mezőgazdasági középiskola, az egykori református iskola után hamar a város egyik legszebb utcájába, a jelenleg Konsza Samu nevet viselőbe kalauzolják, ahol talán a legszebb Kós-magánház található. Dr. Csulak Samu építtette Kós Károly terve alapján. 1883. október 29-én az akkor Háromszék megyéhez tartozó Bodolán született, ahol édesapja igazgató-tanító volt. De nem akármilyen, hanem abból a fajtából való, aki megértette, magáévá tette és alkalmazta a dualizmus kora két kiváló kultuszminisztere, báró Eötvös József és Trefort Ágoston törekvését: kiemelni a magyar iskolarendszert abból a szomorú helyzetből, amelyben addig leledzett. E két, nagyjából egymást követő miniszter indította be azt a korszerűsítést, amely során kötelezővé tették az általános iskolai oktatást, szabályozták működését, növelték az iskolák és a tanítók számát, számos új állami iskolát építtettek. Ilyen új iskola épült Bodolán is állami támogatással, éppen Csulak Lajos (1857–1921) iskolaigazgató idejében. De nemcsak iskolaépítő volt, hanem aktív résztvevője a megye Tanítótestület Sepsijárási Körének, amelynek egy meghirdetett pályázatán éppen Samu fia születésének évében díjat is nyert. Néprajzi munkássága eredményeképpen (székely táncszavak összegyűjtése) a Marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság tagjai sorába választotta, ahol a Székely lakodalmas versek című gyűjtésével pályadíjat nyert. Több más társaságnak tagja, irodalmi és pedagógiai lapok külső munkatársa, tudósítója volt. Mintegy 800 novellát, tárcát, tanügyi és társadalmi cikket írt a másfél tucatot is meghaladó különböző kiadványba. Hat önálló kötete is megjelent, köztük néhány két kiadásban is. Mindezt csak annak érzékeltetésére mesélem, hogy milyen is volt a család, amelyikbe Csulak Samu a fenti időpontban megérkezett. Gyermekkorát tehát Bodolán töltötte, itt végezte elemi iskoláit is. Ezután követve a szülőket előbb alvinci, majd Segesvári, s végül 1901-től Brassói lakos lett, megismervén így az Erdélyt akkor belakó három nép életmódját és kultúráját. Érettségi után a Budapesti Orvostudományi Egyetemre iratkozott be, ahol 1908-ban orvosdoktori oklevelet szerzett. Szakmai ismeretei kiszélesítéséért még Budapesten mAradt, előbb az Erzsébet Kórház bőr- és nemi betegségek, majd a gyermek-, később a belgyógyászati osztályon. 1913. április 22-én a Sepsiszentgyörgyi kórház alorvosának nevezték ki dr. Fogolyán Kristóf mellé. Itt dolgozott, ellátva mindazokat a nem sebészeti teendőket, amelyeket egy vidéki kis kórház lehetővé tett. Az igazgató-főorvost, dr. Fogolyán Kristófot 1935-ben megbuktatták a nyelvvizsgán, helyét dr. Bidu vette át, de Csulak doktor még nyert egy évet. Őt csak a következő évben, 1936-ban küldték kényszernyugdíjba. Ettől kezdve csak magánrendelőjében fogadta a betegeket. A ma is élő, 90 év feletti, majdnem szomszéd Feketéné Benedek Rózsa még emlékszik arra, hogy „lovasszekerek álltak sorban az Új utcában”, amelyekkel vidékről hozták a betegeket. 1943–1948 között a Székely Mikó Kollégium iskolaorvosa és egészségtantanára is volt. Idős „mikós diák” volt tanítványai még emlékeznek szép és hasznos egészségtanóráira. 1944-ben a visszavonuló katonaság a szó szoros értelmében minden mozdítható tárgyat elvitt a kórházból. A városban mAradó egyedüli orvos, a már 60 évét betöltő Csulak doktor néhány önkéntes nővér segítségével mégis megszervezte a kórház újraindítását és működtetését, elsősorban a belgyógyászati betegeket látva el. Hogy milyen nagy jelentőségű ez a tény a háború utáni állapot viszontagságai között, annak jelentőségét, azt hiszem, fel sem tudják fogni a kései utódok. Később csatlakozott hozzá az amerikai fogságból hazatért dr. Ferencz Zoltán, a debreceni egyetem frissen végzett orvosa, és ketten láttak el 20–20 férfi és női belgyógyászati beteget. 1947-ben váltották le a belgyógyászat vezető tisztségéről és helyezték át a poliklinika járóbeteg-rendelőjébe, ahol 1952-ben történt nyugdíjaztatásáig dolgozott. * * * Csulak doktor nem futott be nagy orvosi karriert, közkatona volt. Hogy neve mégis fennmArad Szentgyörgyön, annak is tulajdonítható, hogy a több szentgyörgyi középületet tervező Kós Károllyal terveztette meg 1925-ben az akkori Új utcában (ma Konsza Samu) lakóházát; amelyet aztán megépíttetett, s egyik legszebb Kós-épületként mAradt fent. Ebben a házban volt egy orvosi rendelőnek készült rész is. Mint érdekességet említjük, hogy kiváló, bőr orvosi táskáját az örökösöktől dr. Wotsch Gyula városi körorvos vette meg, és hosszú ideig használta, majd a színháznak ajándékozta, ahol az egyik előadáshoz éppen egy régi orvosi táskát kerestek. Ebben a szép házban élt aztán 1958-ban bekövetkező haláláig Csulak Samu doktor. Felesége, Hubay Julianna, aki 1886. április 14-én született Mádon és 1950. április 27-én halt meg Sepsiszentgyörgyön, a lakásán tanította zongorázni a város polgárgyerekeit, akiknek szülei igényelték az akkor még hiányos zenei oktatást. Gyermekük nem volt. Hamvaik a Vártemplom melletti református temetőben pihennek. Dr. Nagy Lajos Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. január 18.Születésnapi beszélgetés Albert Ernő néprajzkutatóvalCsak a fiatalok látnak öregnek Néhány nappal ezelőtt, január 14-én ünnepelte 85. születésnapját Albert Ernő tanár, néprajzkutató, nyugalmazott iskolaigazgató. Csíkdánfalván született, az egyetem elvégzése óta Sepiszentgyörgyön él. Munkássága Csíkhoz és Háromszékhez egyaránt kötődik. Albert Ernő e-mailen válaszolt kérdéseimre. – 85 év – sok vagy kevés? Elégedett, ha visszatekint? – Ha a számot nézem, azt mondom, sok. Ha visszatekintek eddigi életemre, terveimre, megvalósításaimra, akkor kevésnek tartom. Azért tartom kevésnek, mert végzős diákként, kezdő tanárként bőven jelöltem meg magamnak feladatokat, de abból keveset tudtam megvalósítani. Pedig igyekeztem. Amikor Konsza Samu, az iskola volt tanára és igazgatója, egyben néprajzkutató 80. születésnapját ünnepeltük tanárokkal és diákokkal együtt, akkor 35 éves voltam, és azt gondoltam: tanárként, kutatóként mily eredményesen dolgozott, dicsőséget szerzett az iskolának, a megyének, illő méltó módon köszönteni – bár sem tanítványa, sem tanártársa nem voltam. Azt is megállapítottuk: milyen szép kort élt meg, megérdemli a pihenést, hisz öregember. Aztán karjába vett az idő, gyors léptekkel száguldott velünk is, s amikor bekopogtunk a 80 évesek ajtaján, azt mondtuk, mi nem is vagyunk olyan öregek, mint akit akkor ünnepeltünk. S még ráadatott most újabb öt év, s most is azt mondom – bizonyára a fiatalok látnak öregnek, magunkat nem érezzük annak. – Minden interjúalanyomtól megkérdezem: honnan az indíttatás? Milyen családban született? Mi határozta meg csíkdánfalvi gyermekéveit? – Édesapám nagycsaládban született, tizenketten voltak testvérek, kilencen hetven éven felüli életkort éltek meg. Nagyanyám gyakran siratta a három korán elhalt gyermekét. Amikor 74 éves korában, 1947-ben nagyapámat temettük, a rokonok, a barátok, az ismerősök mellett ötvenkét unokája és dédunokája kísérte az utolsó útra. Az elemi iskolában, a mi osztályunkban hárman tanultunk unokatestvérekként. Amikor csépléskor a rokonság összegyűlt nagyapóék udvarán, nagy ricsajt csaptunk, szaladgáltunk, kicsi volt számunkra a nagy udvar. Nagyobb unokatestvéreim sok mindenre megtanítottak. Szüleim iparosok voltak, közvetlenül nem éltem a földműves emberek életét, annál inkább tetszett, amikor megismertem a kialakított szokások törvényeit. Mert Dánfalván, és a többi felcsíki községben is, kialakított életforma szerint éltek az emberek, s annak betartását egymástól is megkövetelték. Dánfalvától soha nem szakadtam el teljesen, a mindennapjait mindig is követtem. Most elszomorít a népesség csökkenése: 1977 és 1992 között a község lakossága 212 fővel lett kevesebb. – Ön többször, több helyen is vallott életéről, ezért minden életszakaszáról nem kérdezek most részleteket, de a gimnáziumi éveiből – ha tegyük fel, öt mondatban kellene megfogalmaznia, mit emelne ki? – Csíkszereda s a gimnázium számomra a város megismerését jelentette. Dánfalván petróleumlámpa fényénél tanultunk, a bentlakásban eleinte rácsodálkoztunk a villany fényére. Aztán a nagy épület titkaiba is bepillanthattunk. Később a nagyobb diákoktól hallottunk a népi írókról, magunk is egymásnak adtuk azokat a könyveket, amelyeket városi osztálytársainktól kaphattunk. E könyvek hatására egyszerre másként kezdtünk látni a világba. Utolsó éveinkben szerveztük az iskola kultúréletét: soktagú tánccsoportunkat Kovács Dénes tanár úr tanította. Színdarabokat tanultunk be, külön magyar és külön világirodalmi kört alakítottunk. Irodalmi törvényszéken ismertettünk ifjúsági regényt. Magunkkal viaskodtunk a hirtelen jött átalakulási folyamatokban. De mindenképpen alkotni, tenni akartunk. 1950-ben úgy búcsúztunk az iskolától, hogy senki azt sem mondta: fél kalap! Régi, úri, elavult szokásnak tekintették a kicsengetési ünnepséget, pedig előző évben még szépen búcsúztak a diákok, mi is nagyon készültünk rá. Nem számoltam meg az öt mondatot. De legalább még néhány ezer hátravan, ha mindent el kellene mondani arról, mit jelentett számomra Csíkszereda s a gimnázium. – Kacérkodott az újságírással is, végül magyartanár lett, testvére, Albert Antal viszont újságíró volt. Az Önök ifjúkorában, az 1950-es években nem az volt az újságírás, mint korábban, vagy mint mondjuk 1968 vagy 1990 után. Mi az, ami vonzhatta vagy eltántoríthatta a fiatalt? – Érettségi után újságírónak készültem. Felvételi jellegű cikk után értesítettek, hogy induljak Bukarestbe, a Magyar Szó szerkesztőségébe. A reggeli vonattal Szeredáig utaztam, onnan a késői gyorssal számítottam Bukarestbe jutni. Alig szálltam fel a vontara Dánfalván, levél érkezett a bátyámtól, amiben azt írta, hogy jobbnak látná, ha egyetemen tanulnék, állásban van, ő is tud segíteni. Édesanyám, hogy megakadályozza továbbutazásomat, gyalog indult utánam a 20 kilométeres távolságból, s amikor Szeredában megtalált, mutatta bátyám levelét. Nem akartam szószegő lenni, de édesanyám annyira sírt, hogy nem engedhettem egymagára haza, így a Dánfalva felé induló vonaton melléje ültem. A további körülményekre most nem térek ki. Egy hét múlva indultam Kolozsvárra felvételizni a magyar szakra. Az egyetemen új világ tárult elénk. Az előző év hallgatói határozott új ifjúságnak mutatkoztak be, mindent tudtak az új világról, mi pedig nem találtuk helyünket. Közben céduláztam a nyelvészeti katedrán a moldvai nyelvjárást Domokos Pál Péter A moldvai magyarság 1941-ben kiadott könyve felhasználásával. Négy éven át pénzt is kaptam érte. Néptáncok, népköltészet gyűjtésébe is bekapcsolódtunk, az egyetem tánccsoportját szerveztem. Közben éjjelenként vagonokból áruk kirakására vállalkoztunk. A bentlakási szobánk kis szemináriumi estéket jelentett. Egy szobában laktunk Szabó Gyulával, Kányádi Sándorral. Viták vitákat értek: bíráltunk, elégedetlenkedtünk, lázadoztunk. Az egyetem elvégzésekor Faragó József ajánlására felvettek volna a Folklór Intézetbe, de én tanítani akartam. Szívem szerint a moldvai csángómagyarokhoz mentem volna, de ott éppen akkor, 1954-ben szüntették meg a magyar iskolákat, így végül Sepsiszentgyörgy mellett döntöttem. – Mit jelentett az Ön számára a tanítás? – Az első pillanattól kezdve örömet találtam az irodalmi, nyelvtani órákban. Tanárságom során végig arra törekedtem, hogy térjek el a kialakított sablonoktól, a kérdező, a felelő, a jegyadó, az összefoglaló mozzanatoktól. Arra törekedtem, hogy tanulóim önálló feladatok elvégzésére vállalkozzanak. Lehetett látni, hogy nekik is örömet jelent az ilyen kihívás. Bevezettük, hogy mindegyik tanuló készítsen nagyobb lélegzetű dolgozatot kedvelt írójáról, vagy írja meg a szülőfalujában látottakat, szokásokat. A feladatot év elején beszéltük meg, a dolgozatnak év végére kellett elkészülnie. Dolgozat született ily módon például Háromszék várairól és vártemplomairól. Két tanulóm végigkerékpározta a megyét, fényképeket, rajzokat készítettek, a várak történetéhez adatokat gyűjtöttek, két év alatt négy kötetben mutatták be alkotásukat. Egy másik tanuló Bethlen Gáborgyergyószárhegyi gyermekkoráról készített dolgozatot. Jó alkalomnak kínálkozott a város utcáinak névadói című dolgozat készítése arra, hogy egyrészt a tanulók megismerjék jelentős személyiségek életét, róluk fényképeket keressenek, és a város térképét is elkészítsék. Bár hosszú időn át egy vagy két osztályban tanítottam, az évek során közel ezer dolgozat készült el. A jelenkori írókról szóló dolgozatok készítői íróktól kértek segítséget írásaik elkészítéséhez. Az írók pedig szívesen írták életrajzukat, tanácsaikat. Fokozatosan mintegy száz ilyen levél gyűlt össze, amely jelentős dokumentuma a XX. századi irodalomnak. Közöttük található Illyés Gyula, Passuth László, a L’Umanité egyik szerkesztője, Kós Károly, Horváth István, Sütő András, Kányádi Sándor és még sok író és művész levele. Gyakran emlegettük az iskola diákfolyóiratát, a Gyökereket. Ez a folyóirat 1966-ban jelent meg, és 1980-ban a 47. szám után betiltották. Jó lehetőséget kínált a tanulók önálló megnyilatkozásaira, mindennapi életük bemutatására. – Hosszú ideig volt – kisebb megszakítással – az 1-es számú Líceum (Székely Mikó Kollégium) igazgatója. Hogyan jutott ideje a kutatásra, a gyűjtésre? – Elsősorban tanárnak, majd igazgatónak kellett lennem. De már egyetemi hallgató koromban hozzákezdtem szülőfalum népköltészetének összegyűjtéséhez. A gyűjtőmunkát Sepsiszentgyörgyre érkezésemtől kezdve folytattam, és ebben segítettek tanulóim is. Amikor az iskolának az ötvenes évek végén sikerült magnetofont szereznünk, azzal végeztük a gyűjtést. Hatalmas népköltészeti anyag gyűlt össze. Mintegy háromezer felvételünk található hangszalagon. Ezt Budapesten 150 CD-re másolták át. Sikernek tekinthetjük a Háromszéki népballadák és A halálra táncoltatott leány című köteteket, az Édesanyám sok szép szava címűt, Albert Mátyás és Tamás Katalin gyimesi csángók életrajzát, meséit, hiedelemmondáit, a Dánfalváról és Felcsíkról szóló három kötetet, az 1848-as forradalomról és a madéfalvi veszedelemről szólót. Készítettem két szöveggyűjteményt is a középiskolák magyar irodalmának tanításához. Összesen huszonöt kötetem, mintegy százötven tanulmányom és számos kisebb írásom jelent meg. – Van kedvenc balladája? – A Kőmíves Kelemen balladát kedvelem a leginkább, még ha nehéz is választani. Talán azért emelném ki, mert gyűjtéseink során azt tudtuk gazdagítani a leginkább, és új elemek létezését is be tudtuk mutatni. 1902-ben Horger Antal azt írta, hogy Csíkban senki nem ismeri. Öt év múlva Bartók Béla több új változatát vette fonográfra, lejegyezte Kodály Zoltán is. Magam egészen 1971-ig folyamatosan kutattam hollétét, ekkor Ditróban csodálatos szépségű változatára bukkantam. Később Háromszéken a cigányok őrizte változatokkal lehetett bővíteni ismereteinket. A részletek kerülésével azt írom le csupán, hogy míg 1973-ig a népköltészeti kutatás az egész magyar nyelvterületen 46 változatát ismerte, amelyek között Csíkból 13, Háromszékről két szöveget és dallamot jegyeztek le, addig napjainkban Csíkból 22-t, Háromszékről 30-at ismerünk. Így tehát 2016-ra a változatok ismeretének száma 99-re emelkedett, nagyrészt a csíki és háromszéki gyűjtések eredményeként. Két eddig ismeretlen motívumra is sikerült rátalálnunk: az egyik háromszéki szöveg szerint a kőművesek bécsi tornyot építenek, néhány változatban pedig az építők kardot húznak, és úgy esküsznek, hogy kinek felesége hamarabb érkezik, feláldozzák. – Hogyan telnek nyugdíjaséként a napjai? – Folytatom a kutatásokat. Ehhez ma már a számítógép kezelése nélkülözhetetlen. Amíg korábban napok elteltek, amíg például Daczó Katalinnal közös dolgainkról beszélgethettünk, addig az üzenet két perc alatt megérkezik, s a következő két percben már a válasz is szállhat Csíkszereda felé. De ugyanez mondható mondjuk Kanadáról. Ott folyóiratot szerkesztő volt tanítványom, ha cikket kér, még aznap lebonyolítható, ő pedig amikor megjelenik az írás, azonnal postázza a világhálón. Vagy: a nyolcvanas években, ha szükségem volt valamely itt nem található könyvre, Kolozsvárra kellett utaznom, hogy jegyzeteljek. De az 1940-es években megjelent nyelvészeti folyóiratot még az egyetemi könyvtárban sem adták a kezünkbe – az évszám nem tetszett. Mostanság, ha valamit el kell olvasnom, a világhálón megkereshetem. Hajnalonként a számítógép segítségével elolvasom a háromszéki, csíki, kolozsvári, magyarországi újságokat. Gyakran dühöngök, amikor pert indítanak például a székely zászlóért, a kétnyelvű hivatalos iratok kibocsátásáért is vagy a községházáért. Talán azért is, hogy tudjanak rólunk, mostanság gyakran leírom: Székelyország. Ha megrettennek az autonómia hangoztatásától, akkor idézhetjük az 1506-os évet, amikor Székelyországnak nevezték területünket. Vagy arról nem hallottak, hogy 27 000 lakosú terület külön országként szerepel? De más teendőm is van. Feleségem három éve eltörte a lábát, azóta a bevásárlás rám vár. Addig azt sem tudtam, merre van az üzlet, most már az elárusítók mind ismernek… – Min dolgozik most? – Szeretném megjelentetni a Gyergyóditróban gyűjtött népköltészetet – külön kötetben, valamint a madéfalvi veszedelemhez kapcsolódó, eddig ismeretlen, közel száz levéltári iratot. Naponta dolgozom egyik kedves emléket idéző könyvön, amelyben az 1694-es tatárbetörést szeretném megörökíteni. Amikor a tatárok megtámadták Csíkot, és fel akarták gyújtani a csíksomlyói templomot és scholát is, mintegy 200 csíki diák élet-halál harcra vállalkozott. Ők a lakossággal közösen sikerrel akadályozták meg ezt. Ezt szeretném megírni. Daczó Katalin Hargita Népe (Csíkszereda) 2017. december 19.Kopjafa Konsza Samu emlékéreA barátságtalan, zimankós idő ellenére a nagybaconi általános iskola udvara tegnap délelőtt olyan emberekkel volt tele, akik ismerték, szerették és tisztelték a falu talán leghíresebb szülöttjét, a pedagógusként, nyelvészként és néprajzkutatóként is jelentős életművet alkotó Konsza Samut. Az iskola tantestülete névadójuk emlékére kopjafát állíttatott, majd a délutáni órákban a kultúrotthonban a diákok mesefeldolgozások, gyermekjátékok és néphagyományok révén mutatták be, mily hatalmas és változatos Konsza Samu öröksége. A nagybaconi ifjúsági fúvószenekar játékát követően Mihály Enikő VI. osztályos diák ismertette Konsza Samu életpályájának meghatározó állomásait, majd Baló Ervin iskolaigazgató szólalt fel. Mint mondotta, tíz éve merült fel először, hogy a Benedek Elek nevét viselő iskolának jobb, találóbb nevet kellene adni. Nem mintha a nagy mesemondó nem lenne a mai nemzedék számára is követendő példa, de ő Kisbacon szülötte. Némi kutakodás után döntöttek úgy, Konsza Samunál iskolájuk számára jobb névadót nem is találhatnának. A nagybaconi, székelyudvarhelyi diákévek és a budapesti egyetemi élet után Szászvárosban tanított, majd az első világháborúban szerzett sérüléséből lábadozván kezdett néprajzkutatói munkába, Sepsiszentgyörgyre kerülve diákjai bevonásával – bár a román hatalom akkor sem nézte jó szemmel az ilyesmit – gyűjtőmozgalmat szervezett, amelynek több évtized múlva eredménye a Háromszéki magyar népköltészet, illetve a Szegény ember kincse című munkája lett. Felismerve az értékes munkát, Nagybacon közössége ápolni próbálta emlékét, titokban kopjafát állítottak neki sírjánál. A mostani kopjafát Farkas István készítette, a rajta levő motívumok – székely kereszt, molnár gombja, székely csillag és nap, az élet vize és a harang – hazaszeretetéről, kiemelkedő munkásságáról, nemzetségéről beszélnek, s arra figyelmeztetnek, emlékét őrizzük, mint drága kincset. Beján Boglárka szavalását követően Molnár Sándor helybeli református lelkész áldásában arról beszélt, milyen fontos jelkép is a protestáns székelység számára a kopjafa: nemcsak emléket állít, de emlékeztet elődeink életére, cselekedeteire és a közösség részére hajtott hasznukról. Konsza Samu kopjafájának van miről beszélnie, hiszen gazdag, a legszélesebb értelemben vett közösséget szolgáló emberről regél. Hecser László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) lapozás: 1-22
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
